Translate

2016. április 16., szombat

Tour de Dobogókő

Úgy nézem, "Tour de..." sorozat indul :-)
Ugyanis Peti szenvedélyesen imád kerékpározni. Én pusztán csak szeretek. Szeretek tekerni, gurulni, felszenvedni és lecsorogni, nagyobb távokat bejárni, mint gyalog, hasítani a napsütésben... Eme szerencsés együttállásból kifolyólag aztán rendszeresen töltjük is azzal a szabadidőnket, hogy elmegyünk 1-1 (vagy néha több) napra tekerni valamerre. S ezek eddig minden szempontból csudajók voltak!

Így volt ez április 3-án is, mikoris Dobogókő lett megcélozva. Állítólag a Bp-en élő, kerékpározásért dobogó szívű embertársak körében a Dobogókőre feltekerés kissé már alapsztori. De nem így az én esetemben! Egyrészt nem is jártam még ott túl sokszor (turistaként inkább kerültem, mint túlreklámozott, autós kulturisták által elözönlött, túl civilizált helyet), másrészt biciklizni is még relatív kevés tájon voltam az országban. Így aztán kissé izgatottan vártam, hogy ezt a szintemelkedéssel bíró kihívást két keréken milyen teljesítménnyel tudom majd abszolválni.

Peti két barátjával, Danival és Borival indultunk útnak Budakalászról, miután megámultuk-bámultuk Dani vaciúj, hiperszuper bringáját. Itt már kezdtek halmozódni a kisebbségi komplexusaim (ezek itt évek óta mély szenvedéllyel komolyan űzik a kerékpározást, nem is akármilyen gépekkel, aztán még ott van az én gyengébb fizikumom is...), de ezek az érzések nem hatalmasodtak el rajtam, mivel nem teljesítménytúrázni mentünk. Hamar megálltunk, hogy Bori egy kis boltból feltölthesse szénhidrát készletét, majd Dani az élen olyan tempót nyomott (mármint ő nem, mert ő csak lazán tekert hosszú lábaival), hogy ott kezdtem el félni megint, hogy én leszek a mai nap kolonca. Keményen dolgoztam, hogy tartsam a tempót. Aztán lazult a hajtás.

Dija, Peti, Bori

Átcsalingáztunk Szentendrén (immár egy sokadik verziójú útvonalon). Rájöttem, hogy egészen megkedveltem a szentendrei bringásutat. A Dunaparton megy, aztán opcionálisan át lehet tekerni a belvároson, vagy pedig a csodás Bükkös-patak partján. Mi most a belvároson mentünk, majd kis utcákban váltogatva az irányt ráleltünk a keresett, a Skanzen felé tartó útra. 
Meglepődéssel szemléltünk egy vékony, fehér kaviccsal felszórt útfélét, melyet az autóút mellé készítettek. Félkész? Kész? Bicikliút? Gyalogút? Bori tesztelte. Aztán olvastam róla a neten, hogy gyalogút akar lenni, és a Skanzenhez hivatott a természet adta két lábán elcsalni a népeket. Sajnos szerintem jelenlegi formájában ezt a funkciót nemigen fogja betölteni.

Hamarosan megálltunk Szentendre Szarvashegy nevű részén vizet vételezni egy kékkútból, valamint nekivetkőzni. Az idő igen remek volt, nekem már muszáj volt pólóban nyomnom, és néha a hosszú futónadrágot is kissé terhesnek éreztem.

Aztán toltuk tovább. Majdhogynem egész Dobogókőig emelkedett a terep, úgyhogy innentől kezdve néhány órán át megvolt a fizikai munka, dolgozott a testünk. Volt egy kis üdítő gurulás ott, ahol lefordultunk a Pilisszentlászlóra vezető útról a Dömörkapui-elágazásig, de onnan míg fel nem értünk Dobogókőre, csak felfelé volt a menet. 

úton
Erdei aszfalton haladtunk a Pilis és a Visegrádi-hegység között. Az út itt jó darabig a Bükkös-patakot követi szép erdei környezetben. Nagyjából a Dömörkapuig néppel és autóval teli volt a szakasz, de onnan megkoptak, és csak néhány bringással vagy sétálóval találkoztunk. Kellemesen dolgozós ez a rész, nem olyan meredek, hogy meg kelljen gebedni bele, viszont folyamatosan teljesíteni kell, de ez fenntartható. Én élveztem. 
Pontos útvonalunk menet közben alakult. Néha elágazásnál álltunk meg, s a fiúk - különböző szempontokat véve figyelembe, úgymint idő, étkezési lehetőség, kedv - megtárgyalták, merre tovább. 

Jól megérdemelt gurulás jutott osztályrészül az erdei aszfalt végén, majd rácsatlakoztunk a Dobogókőre vezető, autósok és motorosok által főleg hétvégén nagy tömegben járt útra. Innen jött az igazán kemény rész, amire fejben már rákészültem, és amire igazán kíváncsian vártam, hogyan bírom majd. Hogy fel bírok-e tekerni megállás nélkül. Petivel megbeszéltük, hogy fent találkozunk, a csapat szétszakadozott, ahogyan mindenki egyéni tempójára állt. Én maradtam a végére. Danit egész sokáig még láttam, s később ő is mondta, hogy hátra-hátratekintve mindig látta, hogy szívós kitartással s nem túl nagy tempóban érkezem. Pont így éreztem. Lassan de biztosan haladtam. 
A domborzat igen tréfás tud lenni. Mikor egyszer régebben legurultunk a Két-bükkfa-nyeregtől, pikk-pakk ottvoltunk az elágazásnál. Most viszont, ellenkező irányba (azaz keményen felfelé!) haladva rettentő messze volt az a nyereg...!

Kemény volt, na. A nyereg után voltak lankásabb és meredekebb szakaszok. Örültem ennek a változatosságnak, mert kínált némi pihenési lehetőséget. El kell mondanom, hogy az alfelem - dacára a betétes bringásnadrágnak - érzéketlenre nyomódott. Így aztán néha állva tekertem egy kicsit, hogy a véráramlás újra megindulhasson. Az állva tekerés (mindössze pár hajtás) a combjaimnak is kínált egy kis pihenést amellett, hogy azért némi többletenergiát is kivett. További tünetem volt, hogy a lábujjaimban is leállt a véráramlás a pedál folyamatos taposása miatt, így azokat sem éreztem. Ezen változtatni csak úgy tudok, ha egy darabig nem tekerek, hanem vad ujjmozgatásba és lábfejkörzésbe kezdek - ezt azonban felfelé menetben nem tudtam megtenni, így aztán beletörődtem a helyzetbe. 
Tapostam keményen. Már elhaladtam a "Dobogókő" tábla mellett. Aztán még egy csomót tepertem, míg megláttam a fiúkat, ahogy megállva tanakodnak. Odagördültem, aztán leállva Petire zúdítottam gyorsan, hogyan is érzem magam: "Teljesen érzéketlen a fenekem és a lábujjaim, és ki vagyok purcanva!" S hozzá vigyorogtam :-)

Letelepedtünk a turistaház elé egy üres "padasztalhoz". Míg odatoltam a biciklit, valami haláli lassúsággal közlekedtem. Közben a jobb térdem tompán fájt, érezte a megerőltetést. Szerencsére Petin most nem hatalmasodott el a permanens térdproblémája. Nem voltam éhes, nem kívántam az ételt. Peti sem igazán, így mi beértük egy sütigombóccal és egy kólával. Borinak befigyelt egy gulyás, Daninak pedig egy szarvaspöri krumplival. 

dobogókői életkép
Míg a többiek eszegettek, Petivel elsétáltunk a kilátós helyre, a turistaház mögé. Próbáltunk az emberhadban keresni egy helyet, ahol a korláthoz férünk. Nézelődtünk, s elméláztam első randink emlékén, mikoris itt az este sötétjében a horizonton csapkodó villámok fényét figyeltük... :-)

Az idő haladt, a többieknek dolguk volt még délután. Így összeszedtük magunkat, megtöltöttük a kulacsokat, és felöltöztünk, rákészülve a lefelé száguldás huzatára. Én kesztyűt és sálat is húztam, melyeket később kicsit azért túlzottnak ítéltem. Lefelé most a legdirektebb útvonalon mentünk: Pilisszentkereszt, Kiskovácsi, Pomáz, Budakalász. 
Lefelé is szétszakadtunk. Én valahogy nem bírtam olyan gyorsan gurulni, mint Dani és Bori, akik valósággal elszáguldottak. Peti kitartóan mögöttem maradt, bár gyanítom, hogy ehhez igen vissza kellett magát fognia. Balga reménnyel azt vártam, tényleg már csak és kizárólag gurulás lesz, de nemmmm, nem pont így történt az... Néhol bizony még muszáj volt erőt vennem magamon, és tekerni! Bizony, tekerni... Ki voltam azért ám merülve ám :-)
Megálltunk nekivetkőzni (téptem le magamról a kesztyűt, sálat, hosszú ujjú felsőt, sültem meg...), majd tova. Lassan haladtam Petivel a hátam mögött. Pomázon értük utol Danit és Borit, onnan pedig már lassabban csorogtunk vissza az áruházparkolóban hagyott autókhoz Budakalászra. 

végefőcím [az ott középen Dani vagy Bruce Willis...? :-)]
Megbeszéltük, hogy még elválás előtt beülünk egy kávéra/kapucsínóra/bármire a Mekibe. Amíg Peti pakolta be a bringákat a kocsiba, azt néztem, hová tudnék leülni, olyan fáradt voltam... Én ennyire fáradtnak nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára! Gyalogtúrázáson lehetett, mert én azt tolom szenvedélyesen, viszont mostanában nem mentem annyit, szóval tavaly, tavaly előtt lehetett valami... 
Csodás volt ez a tekerés. Minden fárasztóságával egyetemben. Remek nap volt :-)))

a jólmegérdemelt...

2016. március 30., szerda

Tour de Tura

Nem volt rövid.
Sőt.
Határozottan hosszú volt, mint egy végtelenített borzalmas operai előadás. Az elmúlt hónapokban a hideggel, sötéttel, munkával és lakásfelújítással töltött hosszú napok elkezdtek érlelni valamit bennünk. Viszlát, tél, mert itt a tavasz! Eljött az idő, amire hónapok óta vártunk. A feladat adott. Szabadnak kell lennünk. Végtelenül szabadnak.
Ennek fényében Diával közösen találtuk ki, hogy a tavaszi kerékpáros alapozást összekötjük kulturális látnivalók felkeresésével, és közös beszámolók írásával. Első látványosságnak a Pest megyében lévő turai kastély megtekintése tökéletes célpontnak bizonyult. Az Örs vezér térről indulva a táv oda-vissza cirka 95 km. Akinek ez sok lenne, az a Gödöllőre menő HÉV-vel rövidíthet. Gödöllőről Tura 25 km távolságra van. Ez így már egy igen könnyen teljesíthető biciklitúra. Gödöllőig az útvonal adott, gyakorlatilag csak nyílegyenesen kell menni toronyiránt. A kerékpárútnak Kistarcsa határában vége van, utána vagy a forgalmas 3-as utat választjuk, vagy kis kitérővel a Kerepes-Mogyoród-Szada-Gödöllő útvonalon haladunk tovább. Ha erre megyünk, számoljunk emelkedőkkel, cserébe meg tudjuk nézni a jelenleg nyári szezonjára váró, szunnyadó híres Hungaroring Forma 1-es pályát. 
Gödöllőre érve az állomás mögött a Köztársaság utcán induljunk el Valkó irányába. Kis forgalmú útszakasz, a jól informálhatóság érdekében végig kitáblázva. Valkó előtt az utolsó 3 km útminősége igazán kritikán aluli. 
Valkóra érve az embert elfogja valami fura érzés. Az utcák üresek, a portákon nincs élet, a kutyák nem ugatnak, és szinte minden második ház ablakában kint lóg az „Eladó” tábla. Amolyan tipikus szellemfalu. 
Innen némi kerekezés után Vácszentlászlón keresztül érünk Turára. Az ember szinte azonnal meglátja a kastély ég felé csúcsosodó tornyait. Igazi impozáns épület. A kapun belépve egy időutazás veszi kezdetét, de ennek leírásához a férfi írói véna kevésnek bizonyul, így át is adom a tollat. Ahogy egy romantikus női lélek éli meg a pazar látnivalót:

a turai kastély (fotó: K. Peti)
Dia szavaival élve:

A csodás turai kastély épp kastélyságának azon fázisában terül el előttünk, mely engem úgy megfog… Amikor még hihetők a csodák, álmok, varázslatok, érzelmek, melyek egykor falai között játszódtak. Még szinte hallani a hosszú szoknyák surranását, a titkos találkára siető cipők szaporázását, a faajtók mögül halló vastag férfihangokat, ahogy egymás szavába vágva tárgyalnak meg valami fontosat, a könyvtárszobában hang nélkül kinyíló titkos ajtót…
A kastélyt a Schossberger család építtette herceg Esterházy Miklóstól vásárolt földjére. Az épület 1883-ra készült el, és Ybl Miklós tervei alapján, neoreneszánsz stílusban épült. Korában modernnek számított: a 98 helyiségből álló építményben volt étellift, központi fűtés, vízvezeték, villanyáram, valamint könyvtárszoba, szalon, pálmaház, körülötte pedig 10 ha-os park szolgálta a természet iránti elnyomhatatlan vágy kielégítését.
A kastély későbbi sorsát hagyjuk is (aki kíváncsi, megtalálja a kastély honlapján), rekedjünk meg ebben a romantikus korban, s járjuk be ennek szellemében a helyet…

kastélyostul (fotó: K. Peti)
Tehát már ránézésre is impozáns. Már megközelíteni is tapintattal illik… Előzékenyen meg is várjuk, míg a tajparaszt fényképezni kívánó turista bácsi kifotózza magát „embertelen környezetben”, s csak aztán lépünk a bejárathoz. Úgy döntünk, előbb belül nézünk körül, s majd aztán járjuk körbe az épületet.

Faajtón lépünk be, majd megszemléljük az egyetlen festményt: egy női portré az. Nem tudni, kié. Az egész kastélyban nincs semmi felirat, információs kiírás. Fellépkedünk pár lépcsőn, s tátott szájjal bámulunk körbe. Szembe nagyobb terem látszik, balra hosszú folyosó, jobbra tágas terek a pálmaház irányába, felfelé pedig széles lépcső az emeletre. Fejünk felett kazettás mennyezet-féle és boltívek kopott festéssel, illetve egy nyitott, kőkorláttal körülkerített galéria-szerűség. Varázsos…

Abba a helyiségbe megyünk, melyet egyből könyvtárszobának kezdünk hívni, jóllehet nemhogy könyv, de polc sincs benne, és más egyéb sem. Üres teljesen. A padlón lépteink alatt hangtalan parketta. Kilesünk az ablakokon a hátsó kertbe, majd megmozgatok a falon egy fából lévő burkolatdarabot, s próbálok mögé lesni: vajon van-e mögötte titkos ajtó? :-) 

Aztán egy másik helyiségbe megyünk, mely előtt kint van egy teraszrész. Egy üvegezett ajtót csak egy kis retesz tart zárva, Peti óvatosságra intő szavai ellenére sem bírok magammal, hogy ne nyissam ki… :-) Ezzel aztán lavinát is indítok: utánunk kilép az erkélyre még néhány látogató. Az erkélyen félkör ívben körbe lehet sétálni. Ez is mállott és régi, s roppant romantikus… Szomszédságában a pálmaház jól megszemlélhető málló szépségében. Egy leányzó fotóztatja is magát, őt is megérinti itt valami.

Nos, a pálmaház az megintcsak fantasztikus. Ezt körbefutkosom. 3 oldalán amolyan magasított a placc, és padlótól plafonig ablakok. A födém magas és boltíves, kerek ablakokon kilátni fent a szomszédos óratoronyra. Ekkor még nem tudjuk, mi célt szolgált ez az épületrész, s zenetermet, tánctermet képzelgünk. Tágas, fényes, körbe kilátni a parkra…

Peti az egykori pálmaházban (fotó: Dia)
Felmegyünk az emeletre a széles lépcsőkön. Szinte érzem, ahogy az egykori lakók hazaérkeztek, felmentek, majd benyitottak a folyosóról nyíló egyik szobába, a lakosztályukba. Sajnos idefent az összes ajtó ilyen-olyan módon zárva van, így a helyiségekbe csak a kulcslyukak engednek némi betekintést. Amit sok helyen látok, kissé elszomorító, mert túllépi a kastélyság kellemes-romantikus fázisát: felszakadt korhadó parketta, törött ablakokban széllengette fólia, egymásra pakolt fa- és egyéb anyagok… Ezek a helyiségek nem látogathatók, korhadnak és porladnak, raktárként funkcionálnak, s várják szebb jövőjüket. Azért gondosan belesek szinte minden kulcslyukon, így aztán meg is bizonyodhatok, hogy az épülethez toldott magas, karcsú toronyban valóban csigalépcső fut körbe! Ez megint sehr romantisch: felrángatták a rosszcsont báróleányt, és bezárták a toronyba. Ott növesztette a haját, s mindig az ablakon kilógatva próbálgatta: elég hosszú-e már, hogy felmásszon rajta a megmentő? :-) 

A folyosó legvégén nagy nyitott terem, de nem a földszinti, tekintélyes időket idéző teremhez hasonlítanám, hanem egy félig kibontott, vagy félig megépített helyiséghez. Hiányzó válaszfalak, vegyes padlóburkolat, törött ablakok… Nem, ez nem fogja meg a fantáziámat. Viszont kilátni egy romantikus kis erkélyre, mely töredezett és növényekkel befutott kőkorlátjával ragad meg.

belső tér (fotó: K. Peti)
Találgatva szemléljük a nyitott plafont, viszont felsőbb szintre menni szemlátomást nem lehet sehonnan. Tehát nyilván valamelyik zárt helyiségből lehetne. Majd egyszer talán máskor. Lemegyünk, és még a lenti folyosót járjuk végig, melynek a kastély zárt oldalbejárata vet véget. A két ajtószárny között nagy rés, de lánccal van összefogva. Az ajtó szép, de roppant elhagyatott és korhadó.

Kilépünk a hideg épületből, s melegnek érezzük a kinti hőmérsékletet. Petinek persze nem nagyon sikerült elképzelnie az életét egy ilyen hatalmas, hideg térben :-) 

Most kintről járjuk körbe a kastélyt. A pálmaház kívülről is éppoly elbűvölő. Van 2 oldalbejárata: kőkorlátos lépcsők vezetnek a nagy üvegezett ajtókhoz, melyek zárva vannak.
Hátul az óratorony környéke (ahol az általam kinyitott ajtón a kinti félköríves terasz fut) szintén igen hangulatos. Viszont ahogy továbbmegyünk, egy igen lelakott oldala is kiviláglik az épületnek. Itt lengeti a szél a törött ablakokat fedő fóliát, s csupasz téglák meredeznek. Ez az oldal nem részesül az ódon romantikus hangulatból, inkább a pusztulás lengi körül…
Az oldalbejárathoz vezető kőlépcsőkön hatalmas oszlopok tartják a felette lévő erkélyt. Ez megint szép és hangulatos! És aztán újra elöl vagyunk, ahol egy rész drótkerítéssel le van kerítve, s a kiírás szerint „életveszélyes ott tartózkodni”.

homlokzat feketén-fehéren (fotó: Dia)
Eltávolodva még itatjuk szemeinkkel a látványt, megszemléljük újra egyben a kastély impozáns testét. Masszív. Látványos. Romantikus. Még így, ürességében is ajánlom. A belépő ára 1200 Ft, ami nem nagy ár egy ilyen élményért. Elvileg egyenlőre az állagmegóvásra költenek, később majd felújítás is tervezett. És hátha információs táblák is lesznek a jövőben. 

Visszaadom a zárszót Petinek :-)
Időutazásunk itt lassan a végéhez közeledik, amit korgó gyomrunk is jelez. Élményekkel telve, de célirányosan egy étkezési lehetőség után nézünk. Ez itt a reklám helye, de szerencsénkre a piactér mögött rálelünk egy hangulatos kis étteremre, amit Demény néven illetnek. Innen már jóllakottan, teli hassal indulunk hazafelé, mert az út jelentős része még előttünk áll...

remek paripáink (fotó: K. Peti)

2016. február 12., péntek

Téli (tavaszi) Tihany futás

Február 6-án a BTHE újfent megrendezte a Téli Tihany nevű tt-t. Bár barátok emlegették a részvétet, de engem mint tt nem vonzott kellőképp. Tihany csodálatos és imádom, de ott 20 kilit gyorsban letolni nem hívott ki eléggé.
Ám mikor Kata szólt, hogy Dáviddal mennek FUTNI a tt-re, no arra felcsillant a szemem.
Futni! 20 kilit futni Tihanyban!
Az már úgy más, az úgy vonzó!
Persze tudtam, hogy nem tudok húsz kilit lefutni, pláne változatos terepen, de ezt Kata is igyekezett tisztázni bennem: ne higyjem, hogy ő is majd ezt teszi, mert nem. És mindenki tesz, amit bír. Én úgy álltam neki, hogy majd Dávid jól elfut, mi meg Katával elbandázunk, mert rég találkozunk. Futunk és gyaloglunk felváltva. 

Nem igyekeztünk különösen, így mikor fél 10 táján megjelentünk a célt jelentő iskolánál, a csodálatos napfény mellett a döbbenetes mennyiségű indulóval is szembesülnünk kellett. Az egyik oldali bejáratnál csak kurtácska sor állt, de a szervezők hamar felvilágosítottak minket, hogy ez az előnevezettek sora, így mi inkább a túloldalon próbálkozzunk. Megkerültük az épületet, a sarkon befordulva pedig lekókadt az orcánkról a lelkesedés: az épülettől a kerítésig ért a sor...

sok kitartó ember az igen népszerű TéliTihanyon (fotó: Dávid)
Tipródtunk. Az ilyen jelenség Katát és Dávidot egyaránt rögtön arra sarkallja, hogy megkérdőjelezze a rendezvényen való hivatalos részvétünket. Azaz: elindulhatnánk nevezés nélkül, saját szakállunkra. Ezen eltörpöltünk pro és kontra. Ha nincs nevezés, nincs kaja sem, viszont ételt egyikünk sem hozott, mivel a szervezők általi ellátmányra apelláltunk. Számomra ez volt a fő érv arra, hogy inkább álljuk ki a sorunkat a nevezésnél. Aztán eszembe jutott, hogy Anett, Anett anyukája, Zoli, Ági és Viktor is itt vannak elvileg, így fel is hívtam gyorsan Anettet azzal a szándékkal, hátha ők már valahol a sorban állnak, és odakönyörülnek magukhoz minket. Így előbb végezhetnénk. Pechemre Anették pont akkor értek oda és álltak be a sor legvégére... Majd még befutott G. Peti is.

Nos, azért végül egyesítettük erőinket, és így álltuk ki a "tán'voltaz1órásis" sort...  Hősök vagyunk.
Utána indultunk is, de nem a többiekkel együtt, mivel ők gyalogtúráztak, mi pedig futottunk. Azaz eleinte nem, a bemelegedés végett gyalogoltunk egy darabon.

Az idei Téli Tihany egyik specialitása az volt, hogy változtattak a már bejáratott útvonalon. Összevetve a korábbiakkal úgy láttam, nagyjából fordított irányban tesszük meg a kört, és némileg vadiúj szakaszon is.

Az idő remek volt. A Nap csodálatosan pompázott, a Balaton tiszta volt, csak néhol a nádasokba szorult be némi jég. Konkrétan tiszta tavasz volt! Idővel neki is vetkőztünk alapost. Egyhelyütt pedig megcsapott a langyos föld illata, s ez már aztán végképp tavaszi illúziókba kergetett. Ó, tavasz! Te csodálatos, te gyönyörűséges!

nádi jég (fotó: G. Peti)
No és a futás... Hát az valami fantasztikum számomra.
Földön, igazi talajon futni! Szaladni szabadon!
Igazán azt kell mondanom: többek közt ebben is piszkosul megtalálom a szabadság érzését. Csodálatos, imádom :-) Főleg remek kis, erdőben kanyargó ösvényeken futni...

Nos, ezt az örömöt nem tudtam felhőtlenül élvezni, méghozzá a résztvevők dús létszámának okán. Sokhelyütt haladt útvonalunk bozótosban kanyargó szűk ösvényen, ahol jelentős antropogén felhalmozódás képződött... Viszont ahogy észrevették a túrázók, hogy futók tipródnak a sarkukban, mindig habozás nélkül elengedtek szívélyesen.
Szóval folyamatos futásról többek közt a néptömeg miatt sem lehetett szó.
Továbbá gátolta a domborzat: hosszabb emelkedőkön felgyalogoltunk.
Aztán volt olyan rész, mely konkrétan unalmas volt futás szempontjából. Az erdő a maga szép változatosságával elkényeztetett, így mikor tóparti meztelen lapályra értünk, azt Kata és én is untuk.

a Külső-tó (fotó: G. Peti)
Dávid egy darabig meg-megvárt minket, aztán az Újlaki templomrom után elbúcsúztunk egymástól, s ő elhasított a saját tempójában.

Azt kell mondanom: úgy nagyjából az Apáti templomig, tehát úgy 11 km-ig remekül éreztem magam. Úgy éreztem, mintha semmi sem történt volna, mintha nem is mozogtam volna még semmit. Semmi fáradtság, semmi izomfájdalom.
De éreztem, hogy itt volt egy szakaszhatár. Ez után már jobban fáradtam, többet is gyalogoltunk.
De bírtam még, s futottunk külön is, együtt is. Az Óváron újra elég jól bírtam, s nagyszerű volt ott fent az oldalban futni, ahonnan csodakilátás nyílt.
A barlanglakások utáni szakasz megintcsak jó volt. Ez elég meredek, s az idősebbek bottal ügyeskedtek lefelé. Ahol tudtam, előztem, s kedvesen mindig el is engedtek. Egyszer egy nénire ráhoztam a frászt, ahogy mögéfékeztem. Szegény a botokba kapaszkodva idegesen topogni kezdett, de igyekeztem nyugodt hangon adni a tudtára, hogy no panic, szépen nyugisan ügyeskedjen, majd megelőzöm, ahol lesz erre hely. Így is lett, nem volt gáz.

Gyönyörű, szűz (értsd: embert nem láttam magam előtt) ösvényen galoppoltam lefelé. Csodás volt :-))
Aztán a tó melletti gyalog- és bringásúton elkocogtam a kikötőnél lévő pontig, és ott megvártam Katát. Utána már zömében gyalogoltunk felfelé jó tempóban, de itt már tényleg éreztem, hogy az izmaim fáradnak. De mily jóleső fáradtság is volt ez!

Aztán a legvégén, az iskola felé lejtő utcákon mosolyogva futottunk így a végén, diadalmasan :-))
Az iskola udvarában pedig újra beállhattunk a giga sorba... Most azért kicsit rövidebb volt, de gyakorlatilag a célbaérésünk is olyan sorkiállással folyt le, mint a rajtolásunk. Most mi invitáltuk oda magunkhoz a sorba a beérkező Anettet, anyukáját, Zolit, Ági, Viktort és Petit.

Célba értünk, majd kibekkeltük a sort a virsli- és teaosztáshoz is, aztán az udvarra telepedtünk. Én hanyagul a földre tettem az étkemet, mely gesztus egy dalmata képében bosszulta meg magát: az eb körbejárt az asztalok alatt s lábak között, és felszippantott mindent, amit talált. Így esett áldozatul az egyik virslim is nagy szomorúságomra... Ági hamar megvigasztalt, mert kaptam tőle egy virslit, így annyira nem maradtam éhen.

nap végén (fotó: Anett)
Szóval úgy kb. 4 óra alatt csináltuk végig a 20-as Tihanyt, futva és gyalogolva felváltva. Irtóra élveztem, ilyenkor mindig újra rájövök, mennyire is szeretek természeti közegben futni... Törekszem rá, hogy többet tegyem majd ezt :-) Érzem, hogy sok perspektíva rejlik még bennem a terepfutás területén...

2015. november 8., vasárnap

Kis-Fátra az ősz színeiben

Először is kezdem azzal, hogy hol is van ez a Kis-Fátra. Mert az szerintem általános és nem furcsa, ha nem mindenki tudja rögvest. Szóval országilag Szlovákia területén található, természetföldrajzilag pedig a Kárpátok tagja, és a Tátráktól nagyjából nyugati irányba helyezkedik el. Tessék elővenni a térképet :-) 

Az október 23-i három napos hétvégén tehát a Kis-Fátra bejárása volt a célunk. Négyen mentünk: Kata és Dávid, Dóra és én. Dórával igen izgatottan vártuk a túrát. Dóra talpa már bizsergett az utóbbi idők túraszegény időszaka után, nekem pedig a gyalogtúrázás mellett a magashegyi túrázás is vágyódva hiányzott. Az őszi időszakkal együtt járó hideg éjjelek, és a a hegyen lévő menházakban potenciálisan jelen lévő zavarólag zajongó szlovákok okán elvettetett a sátras vagy menházas gerinctúrázás gondolata (a gerinc 3 nap alatt pont bejárható), s így a hegy alatti Stefanová nevű falucskában szálltunk meg. Kata remek szálláshelyet lelt nekünk: egy csinos nagy faház, és két éj mindösszesen 16 € volt (kb. 4900 Ft). 

1. nap - Szurdoktúrák
Péntek hajnalban pontban 5-kor Katáék ott álltak autójukkal a házam előtt. Hosszas zsilipeléssel (ajtók, kapu és zárak hada) kivonultam, majd már hasítottunk is Veresegyház felé, hol gyorsan felszedtük Dórát is. Nagyjából 5 óra alatt értünk a hegyhez. Stefanová is meglett, majd a szállásunk is. Egy roppant kedves, beszédes és folyton mosolygós néni nyitott ajtót, s kevert angol-német nyelven tisztáztuk vele a paramétereket. Felhurcolkodtunk a szobánkban (csupa-csupa fa, és a többi mellett egy emeletes ágy, melynek felső részét stoppoltam is), majd a hozott elemózsiát a közös konyhába helyeztük. Némi eszegetés, felöltözés, útiterv tisztázása, s már indultunk is. 


A magasabb csúcsokon felhők ültek, s az látszott, hogy elbűvölő őszi színpompa uralja a fákkal borított régiókat. A felhős magaslatokat ma nem bántuk, hisz az időjárás-előrejelzés is erre készített fel, s ma nem is törekedtünk a nagyobb magasságok felé. A mai célunk szurdoktúrázás volt. 
Hamar vetkőzni kezdtünk, ahogy emelkedő utunkat róttuk. Kata elmesélte, hogy a helyről való utánaolvasás során milyen medveinfókkal találkozott. Elvileg egész sok maci fordul elő itt a hegységben és környékén, olyannyira, hogy a gerincen macimonitorozást is szoktak végezni. Dóra és én elbűvölten vártuk, hogy macit kaphassunk lencsevégre :-) S az első információs tábla, amivel találkoztunk, szintén maciinfókat szolgáltatott. 

Őszi kikericcsel borított rétek, sáros ösvények, élénk színű fák, felhős csúcsok. 
Köszönet Dávidnak a türelméért, melyet a sokszori fényképezésünk során tanúsított :-)


Hamarosan egy patakot kereszteztünk, majd annak mentén haladtunk, s így jutottunk az első szurdokba (Horné diery). Nemsoká olyannyira szurdokká vált a táj, hogy fém járókon s fém lépcsőkön lehetett haladni. Közben csodáltuk a víz által kivájt szurdokot, a kis kerekded kádakat, a csodás vízeséseket, a színeket s a vadregényes utat. 

fenyvesben a szurdok elején

Igen tetszetős volt, sok megvitatásra való érdekes szépség akadt.
Egy elágazáshoz értünk. Itt lehetett választani, hogy továbbmegyünk a patak mentén, avagy elhagyjuk azt. Mivel a patak a másnapi útitervünkbe beleillett, mára elköszöntünk tőle, s emelkedvén fenyves-erdei-útra tértünk át. Ó, ez is mily csodálatos volt!! Irtó jó volt itt lenni ebben a közegben!
Nemsoká feladat akadt: sáros ösvényünk jelentős lejtőszöget vett fel. Sikamlós talajon, néhol ágakba kapaszkodva ereszkedtünk alá. Nem is gondoltuk, hogy ilyen sár lesz. A lejtő alján csodás rét várt minket, őszi kikericcsel borítva, s elbájoló panorámát biztosítva felhőkbe takarózott csúcsokra, melyekben másnapi célpontjainkat gyanítottuk.

Dóra és Dávid a réten

Hamarosan ahhoz a nyereghez értünk, ahol ma már jártunk egyszer. Elhatározván a továbbiakat, már szintén járt úton indultunk, azonban a patakon átkelve most egy másik szurdok felé vettük utunkat (Dolné diery). Hasonlóan az előzőhöz a legtöbb helyen itt is fémeszközökön volt biztosítva az előrehaladásunk. Hamar elértünk ahhoz az elágazáshoz, ahol alapvetően mi majd jobbfelé szándékoztunk menni, azonban a szurdokot annyira szépnek találtuk, hogy még egy darabig inkább mentünk benne. Közben Kata segítségével gyakoroltam a záridő különböző beállításaival való fotózást, így sikerült puha, fátyolos vízeséseket fotóznom:


Azért egyszer csak megfordultunk, hisz a tervünk alapvetően nem erre vitt. A szurdokot elhagyva magasabb térszínen haladtunk, csodás erdei közegben. Színes lehullott levelek keretezték utunkat, s bájos, puha ösvényen tapodtunk. Egyhelyütt volt egy kilátópont: felkapaszkodtunk egy völgy fölé nyúló sziklára, melyre elővigyázatosan korlátot erősítettek, s onnan láthattunk rá a völgyet borító lombkoronára, s néhány kiálló nagy sziklára.

jó kilátások

Ma immár harmadszor értünk a már ismert patakhoz. Némi Giant Bar evés zajlott, aztán megtárgyaltuk, hogyan tovább: Dávid visszavágyott a szállásra aludni, mi hárman még mentünk volna valamennyit. Még egy darabon együtt mentünk, majd elköszöntünk Dávidtól, s mi a Boboty felé vettünk kanyart a zöld jelzésen. Igen ám, de alighogy haladtunk egy keveset, a lányok felfedeztek egy másik jelzést, melyet tanösvényként azonosítottunk. Csekkoltuk a térképen, merre halad, majd tervet váltva azon haladtunk inkább. Egy darabig egy oldalban, erdő széli réten vezetett, ahonnan megint remek kilátás volt. Érdekes dolgokról cseréltünk eszmét, amikor is egyszer csak azt vettük észre, hogy a szemközti magaslatokról a felhők feljebb libbentek, és nini, hó kandikál elő! Biza, a csúcsok havasak voltak! Ámultuk őket, hisz holnap oda megyünk!

Ez a kedves ösvény a hotel Boboty-hoz vezetett, ahonnan már aszfaltúton tértünk vissza Stefanová-ra. Illetve szerencsére nem teljesen, mert egész hosszan az úttól pár méterre ösvény haladt a fák közt. Stefanován a kirakott térképen épp templomot és egy érdekes létesítményt tanulmányoztunk, mikor magyar túrázók érkeztek. Elmondták, hogy ők fent voltak ma a magaslatokon, de semmit nem láttak, mert  felhőben jártak. Örültünk neki, hogy mi holnap tervezünk oda menni, amikorra az időjárás-előrejelzés is csodákat ígért. 
Még egy kicsit összejártuk a falucskát, keresve az amfiteátrumot, amit nem találtunk, viszont közben értékes beszélgetést folytattunk hegymászás-témában. Végül hazamentünk, ahol főztünk s eszegettünk hozott anyagoktól. Megbeszéltük a másnapot, majd relatív korán aludni tértünk. 


2. nap - Egy igazán hosszú túranap a csúcsgyűjtés jegyében
Dóra lágy és gyengéd telefonos ébresztőjére keltünk. Igyekeztünk magunkat összekapni, majd indultunk a nagy nap elibe. Ma több környékbeli csúcsot terveztünk bejárni, így a Maly Rozsutec-t (1343 m), a Velky Rozsutec-t (1609 m) és a Stoh-ot (1607 m). A Rozsuteceket önkényesen átneveztünk, s a továbbiakban Rozsomákként említem majd őket :-)

Egy darabig a tegnap már többszörösen tesztel úton haladtunk, majd a nagyon csúszós és meredek sáros ösvényre tértünk. Végül meg kellett állapítanom, hogy felfelé mégsem gáz annyira, legalábbis nekem sikerült elég jól felhaladnom rajta. Lefelé tegnap sikamlósabb volt. Nem tűnt úgy, mintha éjjel megfagyott volna a sár, ámbár jó hideg volt reggel. A fázósabb végtagúak kabát nélkül, de kesztyűben és sapiban indultak neki a napnak. 
A kikericses réten immár csodaidőben vehettük szemügyre a tarkálló erdőket és hóval borított magaslatokat. Elméláztunk kicsit...

valószínűleg a Stoh (1607 m)
zsenge őszi kikerics

Újra csuszamlós meredeken való felevickélésbe csaptunk. Csak úgy cuppogtunk a sárban. Majd leértünk a patakhoz, s a tegnap részben bejárt szurdok (Horné diery) folytatásába kezdtünk. Számomra ez a szurdok volt az igazi csodaszurdok, egészen elbűvölt vadregényessége! Mindenképp érdemes volt igazán odafigyelve haladni benne, sokhelyütt láncba kellett kapaszkodni, és a már ismert fémlétrák is megvoltak. Elvétve hangosan csevegő, daloló szlovákok, vagy épp edzésszerűen vágtató srácok voltak a szurdoktársaink. 
Aztán ezt a csodaszurdokot is elhagytuk, s nyíltabb térszínre érve feltűnt a Kis-Rozsomák. Mmm, megámultuk, igen szép volt! Én ekkor már éhes voltam, Dóra is falt volna, s először úgy volt, itt eszünk. Azonban az árnyékban a fújó szél nem keltett bennünk túl komfortos érzeteket, viszont a közeli nyereg (sedlo Medzirozsutce 1200 m) napfényt sejtető csábítása erős volt, így továbbmentünk addig. Ahogy kiértünk a napfényre, szinte elolvadtam, olyan csodálatos érzés volt élvezni a meleg sugarakat! S nemcsak azt, hanem az elénk táruló látványt is: két oldalunkon a két Rozsomák, előttünk pedig felhővel borított medence, melyből leghátul a Tátrák vonulatai emelkednek elő, illetve néhány közelebbi csúcs... Teljesen odavoltam a rajongástól :-)

a Kis-Rozsomák (Maly Rozsutec 1343 m)
panoráma a nyeregből Tátravonulattal
piknik a nyeregben

Ahogy ott majszoltuk az elemózsiánkat, élveztük a meleg napfényt s ámultuk a csodatájat, edző fiúcsapat érkezett. Fújtatva, ki kocogva, ki gyors gyaloglásban ért mögénk a táblához, majd köpködőversenyt rendeztek. Szinte közvetlenül mellénk, mögénk köpdösték ízesen a szájukban felgyülemlett sűrű anyagot... Felettébb guszta volt. Aztán egyikük úgy fotózta le a fenti képen látható panorámát, hogy a földön ülő Dóra mögé lépett, és a feje felett fotózott... Nem tudtunk hová lenni csodálkozásunkban. Szerencsére ők a Nagy-Rozsomák felé kocogtak tova, így a továbbiakban nem kellett vonzó társaságukat élveznünk. 

Elindultunk a Kis-Rozsomákra. Kopár, fenyőkkel gyéren hintett réten tértünk át, majd megkezdődött a fenyvesben való meredek kaptatás, mely aztán enyhébb sziklamászásba csapott át. Drót és lánc volt hivatott a kapaszkodást segíteni, s meg kell hagyni, edzős és mászós munka volt feljutni ezen a szakaszon! A fényképek nem tudják érzékeltetni. 
Kata azon zavarában, hogy a lefelé haladó 2 embernek az ő felfelé haladását kellett várnia, azt mondta nekünk, hogy ő nem tud feljönni, s csak menjünk. Így mi mentünk. A csúcsra felérve örömködve néztem szét. Tátrák, havas hegyek, Nagy-Rozsomák, felhős völgyek - minden, mit lelkem csak kívánhatott :-)

csúcstábla és csúcskönyvet rejtő tasak
Dóra ír a csúcskönyvbe, Dávid szemléli a Nagy-Rozsomákot

Ahogy ott írogattunk a csúcskönyvbe, meg nézelődtünk, egyszer csak megjelent Kata. Feljött! Kata egy hős :-) Így már el tudtuk lőni a csúcs-csapatfotónkat:

csapatunk a Maly Rozsutec-en (1343 m)

Aztán felkerekedtünk, hogy visszaereszkedjünk a nyeregbe. Lefelé is igen technikás volt az út, zömében háttal, a láncon csüngve eresztettük le magunkat. Kalandos volt :-)
A nyereg után újra felfelé vetettük magunkat: irány a Nagy-Rozsomák (1609 m)! Ide a nyeregtől még nagyobb szintemelkedést kellett produkálni, konkrétan 400 m-t. A megjelenő hófoltok dacára simán pólóra vetkőztünk, a tűző Nap és mozgási energiánk úgy hevített minket. Jó húzós menet volt, éreztem, hogy dolgozik a testem! Errefelé már egész sok emberrel találkoztunk, s mikor megláttuk a csúcsot, az is egy nyüzsgő hangyabolyra emlékeztetett.

hangyaboly-Rozsomák
az ifjú házasok a tájat csodálják :-)
 
Úgy voltunk vele, hogy a csúcson jó lenne harapni egy falatot. Azonban mikor a csúcs alá értünk, éreztük, hogy itt, ebben a tömegben túl sok időt nem akarunk eltölteni. Körülkoslattunk kerülgetve az embereket, próbáltunk úgy fotózni, hogy a tömegen kívül más is látszódjon, majd kissé lejjebb ereszkedve találtuk meg ideális étkezőhelyünket. Bepusziltunk némi ezt-azt, majd szedtük a sátorfánkat, hogy újra leereszkedjünk egy nyeregbe, azaz újfent megszabaduljunk 400 m szinttől. 

a sedlo Medziholie, ama nyereg, ahová igyekeztünk (1185 m)

Az ereszkedés izgalmas volt. Oda kellett figyelni megint igencsak a lábunk alá. Ahova viszont nem kellett volna figyelni, csak nem állhattuk meg, az a dúvad szlovák csapat volt. Néhány csávó úgy zúzott el mellettünk, hogy majd' levitték a hegyoldalt, s társaságukat élvezte egy fekete hajú leányzó is, akinek körmei láttán erősen kikerekedtek a szemeim. Hogy az istenben lehet ekkora igényesre csinált karmokkal a hegyre menni?? A srácok meg erejüket fitogtatták a csajnak. Boldogok voltunk, mikor sikerült őket elhagynunk...
Elhagytuk viszont szegény Katát is, aki óvatosabban ereszkedett. Úgy bíztunk őbenne, hogy nem féltünk hátrahagyni, s a nyeregben vártuk be. 

Dórának és Katáéknak is fogytán volt a vizük (én lusta voltam utánanézni az enyém hogylétének...), s Dóri a térképen azonosított egy forrást. Elbaktattunk megkeresni. Mázli, de meg is lett! Igaz, az útnak pont a másik oldalán, mint ahol a térkép mutatta. Viszont remek forrás volt, úgyhogy merítettünk is belőle. 
Aztán számolgattunk. Kalauzidőket, szinteket, távokat. Hogy mi fér még ma bele, s mihez van kedvünk? Úgy indultunk neki a következő csúcs, a Stoh felé vezető útnak, hogy majd a hamarosani elágazásnál eldöntjük, megyünk-e a csúcsra (újabb 400 m szintemelkedés), avagy elsunnyogunk az aljában a sárgán 1 órát spórolva ezáltal. Aztán az elágnál Kata jelentette, hogy irány a csúcs. Úgyhogy a hullámvasút újabb felívelő ágára tértünk, s teperni kezdtünk a Stoh 1607 m magas csúcs felé. 

A Stoh lényegében úgy fest, akár egy kopasz domb. Azért elég magas domb, és kellemesen megdolgoztatott minket! A tetején havas fűcsomók, a csúcstábla, és egypár elszórtan heverésző ember fogadott minket, kolbászszaggal vegyülve. 

a Stoh lapos teteje, háttérben a Nagy-Rozsomák

Itt nem időztünk sokáig, hanem újra ereszkedésbe fogtunk. No ez megint egy munkás ereszkedés volt, de most nem a sziklás mivoltából fakadó technikássága miatt, hanem mert fák közt, egy sáros nyiladékban kellett lecsúszkálni. Dávid csúszkált legelöl, s mögötte szétszakadoztunk. Eleinte még poén is volt, hogy legtöbbször ágakba kapaszkodva csúsztunk tova, de én egy idő után igen meguntam, és csak nem akart vége szakadni... Egyszer csak úgy tűnt, Dávid vízszintesen áll valami nagyobb szikla s útjelző tábla mellett, akkor igen megörültem, hogy tán leértünk - de nem, csupán itt csatlakozott be az az út, amin nem kerültük el a csúcsot. Úgyhogy csúszka folytat... Uncsi és kellemetlen volt már valóban, így annál nagyobb volt az öröm, mikor tényleg hihető volt, hogy leértünk. Hopp, egy nyereg (Stohové sedlo), majd egy kisebb csúcsocska (1334 m). Visszatekintve a Stoh már egész távol volt.

a Stoh hátrahagyva

Itt már esteledni kezdett, s kicsit hűvösödött is. Mi pedig fáradtunk. Én már biztos voltam benne, hogy másnap izomláz lesz a vádlijaimban a sok felfelé menettől, de az sem volt kizárható, hogy a combjaimban nem lesz a sok lefelé menet fékezéseiből kifolyólag. Dórával mi itt megálltunk bekapni egy falás étket, Kata és Dávid tovább mentek, s a következő magaslatnál csatlakoztunk hozzájuk, ott, ahol elhagytuk a gerincrégiót, és egy felhagyott sípályán ereszkedni kezdtünk. 

Hát ez megint kellemetlen egy szakasz volt, és sajnos elég hosszú is. Cupákos sársávokon óvakodtunk. Kapaszkodni most nem volt miben, mivel fáktól mentes volt a placc. Tényleg igazán fárasztó volt nemcsak fizikailag egy ilyen nap végén, hanem pszichikailag is, mert folyton azt kellett figyelni, hová lépjünk úgy, hogy talpon tudjunk maradni. A Stohról lefelé csúszkálva kezdtük számolni, hogy ki hányra áll a seggreesés versenyében, mely itt folytatódott. 
Kata sajnos nem tudott síléceken lecsúszni (ebben, hiszem, hogy vérprofi!), talpon pedig oly óvatosnak bizonyult, mi pedig nem vártuk be, csak önmagunk haladásával foglalkoztunk, hogy megint elhagytuk, s csak jóval lentebb vártuk be... Akkorra ő már oly fortélyhoz volt kénytelen folyamodni lejutása érdekében, hogy fenékre ült, és úgy csúszott le. Sajnos nem voltunk ott vele a sötét időkben, hogy lelki támogatást nyújtsunk, de mivel ezt én fel akarom jegyezni, mint fontos tanulságot, azért írom ide is meg! Tessenek odafigyelni azon társakra, kiknek valami nehézkesebben megy, s akár csak ott-létünkkel megerősítést közvetíteni feléjük, ha máshogy nem is lehet!!

Ahogy a sípályán haladtunk lefelé, a Nap is haladt lefelé pályáján. Ránk már nem pazarolta sugarait, de a Nagy-Rozsit még beragyogta, s így csodalátványt nyújtott:

Rozsomákok búcsúfényben

Irtó hosszú volt ez a sípálya, már szinte mindenemet megadtam volna, hogy újra vízszintes talajon járhassak... Ahogy Dávid és Kata elhaladtak, örömködve láttam, hogy úgy néznek ki ott elöl, mintha ők már leértek volna az egyenesre! S mikor mi is odaértünk Dórával, valódi gyönyörűség volt máshogy lépdelni :-))
Ott voltunk a Gruni háznál. Innen a térkép kalauzidője szerint már csak 45 perc, és lent vagyunk Stefanován. Szaporázva indultunk. A további ereszkedést sem úszhattuk meg, mert innen végig még lefelé kellett menni. Széles erdei úton haladtunk, mely a félhomályban nagy odafigyelést igényelt a belőle kiálló kövek s a lejtés és sár okozta kombó kapcsán. Ja, és persze a sötétedés is ott volt. Közben feljött a Hold is, igen szép volt!


Aztán főlámpákat gyújtottunk, mert már úgy tűnt biztonságosabbnak a terep. Egy elágazást épphogy elcsíptünk. Aztán volt egy kisebb riadalom maci-témában a setét erdőben, de határozott fellépéssel azon is túltettük magunkat, s már bent is voltunk Stefanován. Irány egyenest a szállásra, ahol aztán kissé szorongva észleltük, hogy egészen megtelt a ház néppel. A konyha sem csak a miénk volt már, és a házinéni még azt is szerette volna, ha lepucoljuk a bakancsunkat egy vizeslavórban... A hátam közepére sem kívántam ezt a procedúrát egy ilyen nap után! Ezzel nem voltam egyedül, s csak Dávid állt neki hősiesen eme cselekvésnek. Én egyszerűen kint hagytam a bakimat az ajtón kívül. (Valaki aztán berakta éjjelre, köszönöm!)

A konyhát újra befoglaltuk, s jóízűt lakmároztunk. Eeeeeeez igen, ez már túranap volt! - ezzel az érzéssel ültem asztalhoz. Én biza elfáradtam jóízűen! Összességében erre a napra a csúcsok és köztük lévő nyergek közötti hullámvasutazás volt a jellemző.


3. nap - Túra a Velky Krivánra
Utolsó napunkon a Kis-Fátra legmagasabb csúcsát szerettük volna elérni: ez volt a Velky Kriván a maga 1708 m-es magasságával. Mivel ma még haza is kellett érnünk, egy ide vezető karikát talált ki Kata. Reggel keltett az ébresztő, majd Kata és Dávid elég hamar összekapták magukat. Én úgy éreztem, hogy mi Dórával csak loholunk utánuk :-) Irtó gyorsan csináltunk elemózsiát napközbenre, majd összegereblyéztük a cuccunkat, s kiköltözünk. Az autót indulás előtt még körbe kellett vakarni jégkaparóval, s az egyik hátsó ajtaja is befagyott, szóval ilyen idő várt reggel. Bár a hőmérő csupán nulla fokot mutatott. Autóval mentünk a közeli Vratnához, s menet közben tanakodtuk össze, hogy valószínűleg most volt az óraátállítás, így nyertünk 1 órát! 

Az autót egy parkolóban hagytuk, aztán a napi motyóval indultunk is. Utunk a chata Vratná-tól (Vratna ház) induló felvonó alatt vezetett. Innen indul felvonó ugyanis a Kriván alatt lévő másik menházig. Ma nem is számítottunk kellemes magános túrára, s ezt jól is tettük, mert úgy csalatkoztunk volna.
Eleinte széles, kétnyomtávos erdei úton haladtunk, mely változóan volt jó meredek és mérsékelten meredek. Szóval a kabátot már az aljában levettem. Aztán ezt felváltotta egy keskeny ösvény, mely a felvonó alatt vezetett egy darabig, s ráadásul egy kiásott vezetékárok buckáin bukdácsoltunk... Ritka randa egy rész volt, de aztán az ösvény szerencsére eltávolodott a felvonótól, s az már békésebb régió volt. 

felmagasodva a felvonó közelében
áfonyázván :-)

Utunk mentén kiterjedt áfonyamezőket fedeztünk fel, s még ráadásul volt is rajtuk áfonya! Jaj, ezt kifelejtettem, de az előző nap is már több helyen találkoztunk eme remek kis növénnyel. Így már tegnap kiderült, hogy Dórának gyengéje az áfonya :-) Folyton ette, ha látott, egészen lilák lettek a fogai tőle, de meg ráadásul nemcsak enni szerette, hanem csodálta is, mint növényt, s fotózta. Szóval ezt itt is lehetett űzni, úgyhogy el-elszemezgettünk. 
A Napocska kisütött, viszont a völgyekben felhők szálltak. Kb. 2 óra alatt felértünk a felvonó végéhez s az ott álló házhoz (1624 m). Itt nyüzsgött a nép, a házban enni-inni lehetett venni, s a felvonónak hála itt már kocaturisták is hemzsegtek. Letelepedtünk szusszanni egyet a ház teraszán lévő faasztalokhoz, ahol szélvédett napos helyen tudtunk enni-inni valamit. Mikor már kezdtek zavaróvá válni a szomszéd asztalnál ülő szlovák társaság eredménytelen kommunikációs kísérletei felénk (folyton mondtak valamit nekünk vagy rólunk, és nevetgéltek, mi meg csak értetlenkedtünk...), szedtük a cókmókot, és csatlakoztunk a csúcs felé tartó népvándorlásba. Dávid mondta, hogy úgy érzi magát, mintha egy zarándoklaton lenne. Hát valóban: még nem voltam zarándoklaton, de én is ilyennek képzelem el. Sok darab sokféle ember halad kitartóan egyazon irányba a hegyen. 

Közben észleltük, hogy a völgyekből kezdenek a felhők feláramlani. Reméltük, hogy még idejében odaérünk a csúcsra, mielőtt az teljesen felhőbe borulna. Úgyhogy kitartóan cuppogtunk a sárban, merthogy ez ma sem maradt el. Itt már egészen hó volt.

arra a Velky Krivan

A szél megerősödött, úgyhogy egyre többmindent vettünk fel magunkra. Amikor pedig a csúcsra értünk, ott már igazán kellemetlen, hideg és erős széllökések cincáltak minket. Nem volt egy kellemdús klíma, itt már eszkimóban nyomta mindenki. Fotóztunk és nézelődtünk egy darabig, de olyan igazi csúcsfotót nem lőttem. Mivel pedig sajnos a többiek még nem osztották meg a képeiket, saját anyagból kell dolgoznom. A csúcs köves volt, de nagy területű, rajta a táblával, és sok jól beöltözött ember keringett rajta. Ilyen volt.


Aztán tovább indultunk a gerinctúra útvonalon. Ez itt csudijó volt, nekem a Fogarasi-havasok csodálatos gerinctúrát juttatta eszembe, s boldogan csócsáltam az emlékeket. Közben itt is volt áfonya, valamint a már megszokott sáros csapás is, melynél sokszor inkább mellette a füvön mentünk. 

gerinctúra

Szétszakadva-megvárva haladtunk. A felhők nem jöttek feljebb, így csak látványosan kavarogtak a völgyekben. Elágazáshoz értünk, ahol jobbra tartottunk. Törpefenyvesben és áfonyásban haladt a mély és keskeny, sáros csapásunk, úgyhogy nem volt egyszerű haladni benne vagy mentén. Aztán pedig az út magasabb törpefenyvesben (vagy alacsony normál fenyvesben) vitt, méghozzá egész mély vízmosásban. Innen kiérve megint szép áfonyást leltünk. 


Tartottunk egy evésszünetet egy nyeregben (sedlo za Kraviarskym 1230 m), a fűbe telepedve, a nyereg szélárnyékban. Ez jó volt :-) Utána egy darabig egész szelíden ereszkedünk, majd pedig beértünk egy igazi hatalmas vízmosásba, patakvölgybe (dolina za Karaviarskym). Irtóra tetszett itt megint nekem az út: össze-vissza egymásra hányt fa- és kőkupacok jelezték, hogy ha olyan van, itt bizony a víz az úr, nem is akárhogy! Azt hiszem, én el sem tudom képzelni, milyen lehet itt, mikor hatalmas mennyiségben özönlik le a víz ebben a völgyben, és visz mindent, amit csak talál... Szóval megintcsak nagyon vadregényes helyen vitt minket a turistajelzés. Néhol fákon másztunk át, kövek között kapaszkodtunk, patak mellett osontunk, s víz által vitt törmelékeken keltünk át. 

ereszkedés a vadregényes vízmosásban
... azért a víz az úr
Csudára kiélveztem ezt a szakaszt! 
Egyszer csak egy kis lélekvesző hidacskát pillantottunk meg. Egyből megint vigyorogni kezdett a fejem, mert valamilyen beteg okból ezek ilyen hatást gyakorolnak rám :-) A hídban nem mind bíztunk meg, s átkelés utána visszapillantva ez végülis nem tűnt alaptalannak: a mostani híd alatt ott porlott elődje, mely ugyanilyen szerkezetű volt :-)



Utunk szelídült, s végül a parkoló mellett folyó patak másik oldalán lyukadtunk ki. Hárman kerestünk egy helyet a patakon, ahol köveken átszökkenve átkelünk, míg Kata a híd felé vette az irányt. S míg mi arra koncentráltunk, hogy víz ne érje bakancsunkat, ő előrelátó módon lemosta a lábbelijét a patakban :-) 

A pakolóban megejtettük a hegyitúrafeeling-hez tartozó átöltözést, majd kocsiba vetődve hazafelé indultunk.

Csodaszép szerintem a Kis-Fátra, így ősszel is igazán, és csepp hiányérzet sincs bennem amiatt, hogy nem gerinctúra lett a program! Maradéktalanul kiélveztem ezt a remek kis helyet, és nagyon örülök, hogy Kata kitalálta ezt a túrát :-)

2015. szeptember 1., kedd

A legesősebb kéktúra keresztül Borsodon

Az alábbi bejegyzést Cserhalmi Dániel készítette, s mi örömmel tesszük közzé. Sok praktikus információt tartalmaz a borsodi régiót érintő kéktúráról, s tükrözi a mozgalom igazi szellemiségét az útközben adódó nehézségek ellenére is...

0. nap

Mivel idén szeretném befejezni az országos kéktúrát, ezért nyár végére egy hosszabb szakaszt tűztem ki magam elé, egész pontosan a Putnok-Boldogkőváralja távot, ami olyan 120-130 kilométer, mindezt 4 nap alatt. A túra tervezésekor Máté barátom felhívta a figyelmemet, hogy a Cserehátban azért sok mindenre fel kell készülni, és nem árt, ha viszek túrabotot, és nem egyedül megyek, mert a helyiek nem annyira barátságosak. Az ajánlásokból csak az egyiket tudtam teljesíteni. Ezen kívül sok más is hátráltatta a túrát, de erről később.
Azt mindenképp érdemes leszögezni, hogy a kéktúra ezen szakasza eléggé elhagyatott, borzasztó szegény, épp ezért bolthoz, vízhez jutni elég körülményes. A másik, ami sajnos tényleg reális veszély, hogy sok helyen nincsenek megkötve a kutyák, valóban a lakosság egy része, főként gyerekek megrohanhatják a túrázót, és csokit, pénzt kéregetnek. Ennél sokkal erősebb inzultusokról is olvastam egyébként az OKT fórumon. Egyébként erre sajnos nem hívja fel a figyelmet semmilyen hivatalos útikönyv, pedig fontos.
Mindezt figyelembe véve megpróbáltam társakat toborozni az útra, de végül csak Máté jött el, ő is csak Jósvafőig, ez ugyanis hiányzott neki. Sikerült kiválasztani augusztus legesősebb négy napját, de induláskor még nem tűnt olyan szörnyűnek a helyzet. Már az indulás sem volt egyszerű, hiszen pont aznap omlott össze a vasúti közlekedés, így az IC is egy órás késéssel indult. Ezzel persze buktuk a csatlakozást, s a következő vonatra 3 órát kellett volna várni. Kis szerencsével csak rövid egy órát kellett várnunk, és akadt egy busz Punokra, de így is sötétben értünk oda. Vasárnap este ember nem volt az utcán. Az egyetlen, vasárnap este is nyitva tartó bolt előtt csoportosult a helyi erők zöme. Bár nem tűnt túl bizalom gerjesztőnek, Máté mégis bemerészkedett pecsételni.
Aztán elindultunk Kelemér felé, amerre aznapi szállásunk volt. 30 kilométer után jól esik a fürdés, és a kényelmes alvás.

Kelemér, Tompa Mihály Múzeum

Igen, a kéktúra zömét én is sátorral csináltam meg, és szerintem is úgy az igazi. Viszont sejtettem, hogy az időjárás nem lesz kedvező, ezért is döntöttem a szállás adta luxus mellett.
A Putnokról kivezető út nem tartozott a városka legjobb részei közé. Sok esetben örültem, hogy a lakók inkább odabent vannak, s nem jöttek ki ismerkedni velünk. A településről kiérve jutottunk egy vadászházhoz, ami pár ezer forintért elég kulturált szobát nyújtott.

1. nap: Putnok-Aggtelek

Mikor reggel felébredtünk az eső kellemesen szemerkélt odakint. Kis eső, nem eső, gondoltuk, és reggel hétkor már úton is voltunk a Kelemér felé tartó úton. Aztán egyre hevesebben kezdett esni, ami ránk kényszerítette az esőkabátokat. A cipő közben egyre jobban nyomta a lábamat. Újonnan vett bakancsomról a nyáron, 4-5 túra után végleg kiderült, hogy fél számmal kisebb, mint kéne, s ez a boltban egyáltalán nem tűnt fel, így egy túracipőben vágtam neki a távnak. Ennek, azon kívül, hogy nyomta a lábam még egy baja volt, a vízállósága igen csak alacsony. Az El Caminon azonban megtanultam, hogy ha menni kell, akkor megyünk minden körülmény között, tehát haladtunk bőszen felfelé. Felérve a Mohos tavakhoz jó lett volna kicsit szétnézni, de nem akartunk tovább ázni, így elég hamar elértük Kelemért.
Itt kicsit alábbhagyott az eső, ezért gyorsan bekötöttem a lábam, majd pecsételés után mentünk is tovább Gömörszőlősre. Itt 7-8 éve jártam utoljára, de közben szert tettem egy ismerősre, aki ott lakik, így le is beszéltem előre a találkozót. Az eső újból rákezdett, s most már egyenesen szakadt. Julit persze hiába hívogattam, nem vette fel a telefont, de mivel az anyukája a község polgármestere, így az eső elől behúzódtunk a hivatalba. Mint kiderült, Juli nem gondolta volna, hogy reggel 9re már felérünk hozzájuk. Némi telefonálgatás után a néprajzi gyűjteménynél végül létrejött a találkozó, s Juli némi házi bodzaszörppel járult hozzá a túra sikeréhez.

Gömörszőlős

A cipő tovább nyomta a lábam, így átcseréltem, egy majdnem kidobott, ős öreg, leharcolt darabra, ami az évek alatt tényleg felvette a lábam alakját. Még szedtünk némi almát egy közeli fa alól, majd a szemerkélő esőben haladtunk tovább a gömöri szakasz egyik legszebb része felé. A község feletti dombok valóban gyönyörűek, és a platóra felkapaszkodva a táj gyönyörű. Mindebből nem sok maradt meg, mert a fényképező a táska mélyén lapult, védve az esőtől.
Mire leértünk Zádorfalvára, az eső végleg elállt. A presszóban ülve igazi kulturális élményben volt részünk. Az utóbbi hónapok két legnagyobb slágere szinte egymás után csendült fel a helyiek nagy örömére, így meghallgathattuk a No roxa áj, illetve a Nézését és a járását (már ha ez a címe) dalt is. Ettől aztán menekülőre fogtuk, és elindultunk Aggtelek felé.
Az út kellemesen halad észak felé, az időjárás is kezdett javulni, a nap is kisütött, s akkor még nem tudtam, hogy a következő 3 napban nem is nagyon fogom többet látni. Hamar elértük a határ, és itt kétfelé ágazik az út. A korábbi kéktúra útvonal itt jobbra fordul, és viszonylag sík terepen, a falu érintésével jut el a barlangig. Több helyen az új útvonalat javasolták, így ezen mentünk tovább. Ez végig a határ mentén halad, a jelzések jól követhetőek, viszont jelentős a szintemelkedés. A táj persze valószínűleg szebb volt, mint az alsó úton, mégis úgy gondolom nem érte meg az elterelés.
Aggteleken a kempingben aludtunk meg. A lábam nem volt túl jó állapotban, így némi tű és cérna segítségével kezeltem a vízhólyagokat, amit Máté érdeklődve figyelt, mert csak hallott a módszerről, de sosem látta, hogy valaki tényleg meg is csinálja. Az orvosi beavatkozás után kibicegtünk az épületből, és a Tourinform boltjában beszereztük a pecsétet, illetve én vettem egy szandált is. A büfé soron elfogyasztott ördöglángos nem volt túl sok az árához képest, de végül is meleg kaja.

Aggtelek

A kemping kertjében eközben a Magyarországra importált Fjällräven vándortúra résztvevői gyülekeztek. Emlékeztem, hogy a tavalyi túrán egy ismerősöm, mint szervező vett részt, így odamentünk, és bele is futottam Csuviba. A beszélgetés azonban nem tartott sokáig, mert sötét fellegek gyülekeztek már a horizonton, és nem telt bele fél óra sem, a vihar kíméletlenül csapott le a sátrakra. Mi a parányi szobából néztük a kint tomboló esőt, és nagyon örültem, hogy nem a sátrazást választottam. Ez persze nem boldogította a vándortúrázókat, akiket azért sajnáltunk. Az előrejelzéseket böngészve nem lettünk okosabbak, egyik oldal 6 millimétert, a másik 60-at jósolt. Nem túl kedvező előjelek.


2. nap Aggtelek-Bódvaszilas

A cipőm reggelre kellemesen kiszáradt, így optimistán vágtunk neki a Jósvafőre vezető útnak. Jó lett volna a barlangon keresztül menni…de talán majd máskor. Az út szépen felkaptat a karszt tetejére, majd szinte sík terepen halad végig. Jósvafő előtt figyelni kell, mert a pecsételő hely élesen jobbra, lefelé van a Tengerszem szállónál. Innen még egy rövid séta, míg beérünk a faluba. Itt Máté elindult a vasúthoz, és pedig tovább Derenk felé. Kaptam tőle egy GPS-t. Ez a másik, amit talán még a bevezetőben kellett volna írni, hogy a kéktúra a Cserehátban híresen rosszul van jelölve. Ugyan tavaly frissítették őket, ennek ellenére is jó a túra GPS, amit egyébként most használtam először. Korábban mindig a térkép alapján tájékozódtam, elvégre ezért van, és ettől igazi a túrázás. Megtanulsz tájékozódni, eljutni egyik pontból a másikba, azonosítani a tereptárgyakat, és hasonlók. Most azonban nem bíztam a véletlenre.
Elindultam, egyedül a végtelen úton, (merthogy Bódvaszilasig nincs semmilyen település), és alig fél óra múlva elkezdett szemerkélni az eső. Először úgy tűnt, csak a pára kezd kicsapódni a levegőben, de egyre intenzívebben esett. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, de végül tovább mentem. Ki tudja, mikor áll el, meddig kell várnom, és ezek után mikor érek el a szállásra. Szóval mentem tovább. A kéktúra egyiklegszebb szakasz úgy nézett ki, mint a ködös Albion. Hegyek mindenütt, gomolygó pára és esőfüggöny. Az utak kezdtek átnedvesedni, és a sár csak úgy tapadt a cipőhöz. Magányos alak botorkál felfelé a hegyen, kezében vándorbot, táskáját veri az eső. Nem tudom, mit gondolhatott volna épeszűségemről az, aki esetleg elhaladt volna mellettem egy autóban. Tény, hogy egyáltalán nem volt kellemes az út. A zoknim is kezdett átázni, s lassan mindegy volt, belelépek-e a pocsolyába, vagy kikerülöm.
Derenk felé félúton Szelcepusztán ültem le kicsit pihenni. Behúzódtam a vadászház melletti esőtető alá. A lábam meglepően jó állapotban volt, a cérna több helyen megoldotta a problémát, és a reggel használt szarvas faggyú krém megakadályozta, hogy túlságosan felázzon a bőröm. Ekkor mozgásra lettem figyelmes. A házat takarító néni jött ki, hogy mit is keresek ott. Aztán bebicegtem a házba, amit épp akkor hagytak el a vendégek. A néni egy három az egyben kávéval kínált meg, és a meleg ital nagyon-nagyon jól esett. Az asztalon mindenféle rágcsálni való volt, ropi, mogyoró. Nekiálltam a gazdátlan kaja elfogyasztásának, s bár maradékot enni nem túl jó, mégis vágytam a sós kajára. Az olajos magvak meg különösen jót tesznek a túrán.
Némi melegedés után indultam tovább, és az eső kezdett alábbhagyni. Rajtam, illetve a cipőmön ez már nem sokat segített. Derenken ma már csak az egykori település romjai állnak, illetve fejfa szerű mementók a korábbi épületekről. Nagyon kísérteties, komor hangulatú hely, még a napsütés ellenére is.

Derenk

Innen jó tempóban értem el a Szabó-Pallag-i erdészházat, mely ma már szintén csak egy elhagyatott épületroncs.

Szabó-pallagi erdészház

Innen már nem volt messze Bódvaszilas.
Azt tudni kell, hogy a településen élők miatt a kéktúrát itt elterelték, és javaslom mindenkinek az új útvonal követését. A régi áthaladt az ún. „soron”, ahol a helyiek többször inzultálták a túrázókat, a kéregetés pedig általános volt. Ezt leszámítva a település nem rossz hely, a fölé magasodó karszt látványával tényleg szép hely. Pecsételni viszont a kocsmában érdemes, mert állítólag az állomáson sincs meg a pecsét.
A könyvtár működtet szállást, ami a legolcsóbb, cserébe tiszta, és lehet főzni. Ennél persze drágább helyek is vannak.

Bódvaszilas

Szóval lebicegtem a boltba, mert tudtam, hogy a következő két napban nem sok bolt lesz. Vettem két konzervet, ami a tűzhelyen megmelegítettem, s közben kitettem száradni a ruhákat. Mire elfogyott a kaja, újabb felhők gyülekeztek, és hamarosan ismét leszakadt az ég. Egyedül a cipőm aggasztott, amit végül a sütőbe tettem, így néhány óra múlva szinte száraz volt mindkettő, így sokkal optimistábban vártam a másnapot.




3. nap Bódvaszilas-Felsővadász

Bódvarákóra ismét változott az útvonal. Az új jelzés szerint a régi vasúti töltésen kell haladni, majd valami rossz hídon átkelve a Bódván jut be az ember a faluba. Tekintve, hogy sokan panaszkodtak az új útra, és jelezték, hogy rossz időben nem túl kedvező, ezért én a régin mentem tovább, ami gyakorlatilag néhány kilométeres aszfalt út. Eső nem esett, csak néhány kósza felhő úszott az égen. Bódvarákón is figyelni kell a pecsételőt, egy ház kerítésén van jobbra, de ez nem annyira szemet szúró.
A kéktúra itt ismét új nyomvonalon halad, és érinti a martonyi templomromot. A beszámolók ugyanakkor jelzik, hogy ezzel jelentősen megnő a túra hossza, így aki erre megy, az kalkuláljon bele 7-8 plusz kilométert. Én a régi jelzést követtem, ami az átfestések miatt jól látszódott mindenütt. Az új utat választva közel 40 kilométer lett volna a táv, amit nem tartottam volna egészségesnek. A településről kifelé vezető emelkedő végén így is eléggé kapkodtam a levegő után. A cipőm száraz volt, minden kedvező volt a túrához. Az út a gerinc után szintben halad, majd szép lassan lekanyarog a községbe.
Tornabarakonyban egy teremtett lélekkel sem találkoztam, mint később kiderült, a lakosok száma kb. 40, így nagy életre senki ne számítson az utcákon. A buszmegállóban megreggeliztem, s közben ismét esni kezdett, azonban nem tűnt olyan veszedelmesnek az ég. A következő alig 4 kilométer azonban ennek ellenére sem volt könnyű. Az utak feláztak, s az agyagos talaj több kilós plusz terhet pakolt a cipőmre. Mindez emelkedőn felfelé aggasztó egy kicsit, s ha nem lett volna a túrabotom, nem tudom, hogy kapaszkodok fel. Az eső egyre jobban esett, a szemüvegemen sem láttam ki sokat ablaktörlő hiányában. Az egész egy végtelen, küzdelmes csúszkálás volt, s közben a jelzések is eltűntek.
A GPS tényleg hasznos volt, s a jelzést is megtaláltam, amit csak az eső miatt nem vettem észre. Az égi áldás kicsit alább hagyott, mikor beértem Rakacaszendre, melyről nem sok jót hallottam. A bolt véletlenül nyitva volt, bár gyakorlatilag a kocsma és a nemzeti dohánybolt ugyanazt a célt szolgálja. Kint két férfival kellemesen elbeszélgette a túráról, majd egyikük megjegyezte, hogy szerinte még elkaphat engem az út során valami csúnyaság, és itt az esőre gondolt, nem a helyiekre. A másik egy levágást javasolt, mert hogy az első utcán gyorsabban érem el a falu másik részén futó kéket. Követve a bácsi tanácsát el is indultam. Egy közeli házból olyan hangerővel üvöltött a roma mulatós, hogy majd megrepedtek az ablakok.
Aztán az utolsó házból egy kutya rohant ki ugatva, morogva, s látszott, nem csak a hangja nagy. Áldottam magam a botért, és bár nem akartam kárt tenni benne, mindenre fel voltam készülve. A kutya tényleg nem akart elengedni, jött utána, mérgesen vicsorgott, de a bottal való hadonászás végül jobb belátásra bírta. No, ezért kell a túrabot a Cserehátba. Sajnos ez tényleg egy komoly probléma, lásd még később.
És innentől kezdődött az egész 4 nap legkeményebb része. Az eső szakadt, mintha dézsából öntenék. Mint később megtudtam, ez az eső mosta el egy nappal hamarabb Budapestet. Nos, én testközelből érezhettem meg az egészet. Mindenem ronggyá ázott. Nem kellett foglalkozni a pocsolyákkal, csak menni kellett, és talpon maradni valahogy a csúszós sártengerben. Tudtam, hogy az egyetlen dolog, ami segít rajta mindössze az, hogy minél gyorsabban megyek, így előbb kerülök majd fedél alá. Az időjárás pedig egy cseppet sem volt kegyes.
Irotán behúzódtam egy tető alá. A cipőt több centi vastag sár borította. Néztem át az esőfüggönyön, és nem láttam rá sok esélyt, hogy megéri várni a védett helyen. Szóval csak mentem és mentem tovább, 15-20 percenként a GPS-t lesve, hogy mikor érek már be Felsővadászra.

Irotai megálló

Egy lejtőn aztán képtelen voltam oldalazva lemenni, többször is elcsúsztam, míg végül leértem a völgybe. Bear Grylls sem csinálta volna jobban. Aztán nagy nehezen beértem Felsővadászra, kissé átfázva, éhesen és fáradtan. A bolt előtt sem értették, mit kerestem én egész nap kint az esőben. Azt mondták, reggel fél 7 óta esik náluk. Ekkor 3 óra lehetett. Útbaigazítást kaptam, majd elindultam a szállás felé, amiről többet is kell, hogy írjak.
Gejeta Gellértnénél, Irénke néninél aludtam, és teljesen megérte a kifizetett pénz, amit egyébként a rakacaszendi emberek kicsit sokalltak. Irénke néni egy hosszú, tradicionális parasztházban lakik. A plafonon már repedezik a vakolat, a lámpába csak egy körtét csavar be, azt sem égeti feleslegesen. Külső pottyantós budi van a nagy dolgoknak, bent csak kisebb ügyekre alkalmas. Kis nyugdíja van, abból él. Pedig végigdolgozta az életét, amit el is mesélt nekem egyébként. Érdekes tájszólással beszél, a pálinkát azt pójinkának mondja.
Szóval mikor megérkeztem, a tornácon várt, mert ha ő neki azt mondják, hogy 3 és 4 között érkezik a turista, hát akkor, ő 3-kor kiül, hogy megnézze jön-e. Vettem egy meleg zuhanyt, majd kaptam egy pójinkát. Aztán meleg kaját, ami kb. 4 főre elég lett volna. A boltban kicsit aggódtam, mert mondták, hogy szereti a lecsót (én meg nem), de végül hatalmas tál húsleves és hasonló mennyiségű rántott hús lett belőle. Esély sem volt, hogy megegyem, de rég esett már kaja ilyen jól. Aztán beszélgettünk, mutogatta a családi képeket, elmondta, hogy élnek az emberek ott a környéken, beszélt a roma kérdésről, mely a Cserehátban, s Felsővadászon is viszonylag nagy probléma. És mesélt egy csomó érdekes történetet, hogy ki mindenki szállt meg nála, szóval egy élmény volt hallgatni az egész napos esős túra után is. Aztán ahogy lement a nap, elköszönt, megkérdezte, mikor kelek, majd elment aludni. Előtte még újságpapírral kitömtük a cipőmet, hátha segít rajta.
Megmondom őszintén, nem volt szívem lámpát gyújtani, azzal is felesleges áramot használni. Mi, a város adta kényelmes életünkből el sem tudjuk képzelni, hogy milyen szegénységben él a lakosság jelentős része arra felé. Helyben senki nem dolgozik, sőt, a többség nem is dolgozik, segélyből él. A fiatalok mind elmennek, de ezt mutatja már 1979-ben is a Másfélmillió lépés film is. Szóval feküdtem a sötétben, aztán vártam a naposabb holnapot.


4. nap Felsővadász-Boldogkőváralja

Reggel korán akartam indulni, hogy a korábbi vonatot elcsípjem Boldogkőváralján. Fél 6-kor Irénke néni már jött, és hozott kávét. Reggelit is kaptam volna, ha kérek, de nem vacakoltam ilyesmivel. Az egészre azt mondtam, hogy 3000 forintot kér a szállásért, a többire meg amennyit jónak látok. Úgy gondolom, lehet azt mondani, hogy a szállás kicsit egyszerű, de a fogadtatás és a kedvesség bőven megért ennél több pénzt is. Csak azt kérte, hogy ha ismerőseim mennek túrázni, ajánljam őt jó szívvel. Hát mit mondhatnék: Felsővadászon csak nála érdemes megszállni!
Nos, az időjárás végre kedvezőnek ígérkezett, sehol egy felhő, felkelő nap, egyedül a sár, ami zavaró volt. A cipő persze vizes maradt, de a ruhák szép lassan megszáradtak rajtam. No, nem a hajnali harmatban. Felsővadászról szintén új jelölés van, érdemes azt követni. A régit utakat, amerre én is mentem, beszántották, így a tarlóban kellett felfelé menni, ami nem volt túl kellemes. Aztán a tetőn a jelzések sem követhetőek, hiába lettek újrafestve, így elő a GPS. Az út így sem látszik, de próbálom követni valahogy a kéket. Végül csak úgy átvágok a bozótoson, lefelé a lejtőn, és Nyésta határában végre újra megvan a kék. Az új nyomvonal végighalad a településen, de Irénke szerint nem jó oda menni, a sok roma miatt.
Hasonlóan káoszba fulladt az Abaújszolnokra vezető út, jelzés megint sehol, és végül ismét a szántásban caplatok le a faluba. A pecsét itt két ház között lóg a kerítésen, a korai óra miatt a lakók odabent vannak, és ez így van jól. Kifelé viszont már három kutya támad rá az utolsó udvarból, újabb hadonászás, hátrálás, míg végül feladják. Kicsit örülök, mikor magam mögött tudom ezt a környéket.
Innen a táj már szelídebb, meglehetősen lankás, és a távolban néhol feltűnik a Zemplén. Aztán az elsőre furcsa nevű Baktatkékre érek, melyről szintén nem sok jót hallani. A turistaatlasz megemlíti, hogy Szárazkék és Bakta egyesítéséből jött létre, és utóbbi települést korábban Chewzbakta néven emlegették. Nos, George Lucas is úgy látszik innen merített ötletet. Augusztus 20-e ellenére a kocsma nyitva, van pecsét, és a reggelit is itt fogyasztom el. Aztán kifelé menet az egyik legnyomorúságosabb kép fogad az egész út során: düledező vályog putrik, előtte a lefolyó esővízben játszó roma gyerekekkel. Nagyon megdöbbentő látvány, de nem is nézem nagyon sokáig, mert segíteni úgysem tudok.
Itt most egy hosszú bekezdést szentelhetnék a roma kérdésnek. Egyik oldalról nézve sajnálatos, hogy miattuk kell elterelni az OKT-t, másrészről szomorú látni, hogy milyen körülmények között élnek. És persze ott van az a nézet is, hogy nem is akarnak ebből kitörni, mert visszaélnek a segítséggel, és valójában csak a segélyre hajtanak, eszükben sincs dolgozni. E kérdésben állást foglalni nehéz, nem is az én tisztem, mint ahogy a megoldást tudom. Egyszerűen léte4zik egy helyzet (ne mondjuk azt, hogy probléma), amit valahogy meg kéne oldani. Legfőképp az államnak.
Fancsalra érve már tűz a nap, fújdogál a szellő, mintha nem is esett volna az eső. Azt gondolom, hogy kezdem elhagyni ezt a vidéket, de ismét csak tévedek. Az út egy végtelen gyepen vezet keresztül, jelzés sehol, leginkább a kitaposott ösvényt lehet követni. Majd Forró határában egy állattartó telep mellett vezet el az út, és innentől több száz méteren keresztül küzdök a legyekkel. Nem bántanak, nem csípnek, csak leszállnak rád kisebb rajokban, és ez eléggé irritáló. Aztán majd egy kilométert gyalogolok egy olyan városrészben, ahogy a romák aránya igen magas. Egy család leszólít, honnan jövök, hová megyek, s mikor meghallják, hogy Putnokról indultam gyalog, elképednek. Mert hogy ilyen őrültség nincsen a világon! Aztán átérek a főúton, és innen már Encsen keresztül vezet az út.
A lábam fáj a hosszú aszfaltos szakaszon. Ha valaki sokáig gyalogol az erdőben, elég hamar megérzi, hogy a kemény városi utak mennyivel másabbak.

Encs határában

És az út borítása nem változik Gibártig, ahol a vízi erőműnél nagyon készségesek voltak, és egyből hozták is a pecsétet. A sarkam is kezd fájni, amivel eddig nem volt bajom, de ilyen apróságokkal nem foglalkozom, hiszen már mindjárt elérem a túra végét. Ha jól láttam, akkor itt is el lesz terelve a kéktúra, Méra felé, amerre még Rockenbauerék is mentek.
Szóval Hernádcéce alig 4 kilométer, mégis csak vonszolom magam. Fáj a sarkam, és a vizes cipő sem tett jót a talpamnak. Mindenhol sár, meg apró kaviccsal felszórt út. Négy nap után végre jön szembe valaki. Külföldi turisták, a vártól mennek Encsre. Profi túrafelszerelés, minden olyan, ami nekem nincs. Németországból jöttek, és mikor kiszúrom, hogy a nőnek van Camino-s jelvénye, a nyelvtudás hiányában közösen örülünk ennek. Aztán elválunk, és bevonszolom magam a községbe.
Balra a kerítésen is van egy pecsét, nem megyek el a panzióba. Ahogy leülök pihenni, látom, hogy két túrázó épp Boldogkőváralja felé indul el pár száz méterre tőlem. Annyira nem vagyok gyors, hogy utolérjem őket, de azért nem üldögélek, és elindulok az utolsó kilométeren. A két nő nem vesz észre, egyikük zavartalanul könnyít magán az út szélén. Vagy legalább is nem érdekelte, hogy pont szemközt vagyok vele. Aztán az állomáson találkozunk, ők Encsről mennek a Zemplén felé, de a Cserehátot kihagyták, mert még gyűjtenek maguk mellé csapatot. Aztán örömködünk egymásnak, ők pedig továbbmennek.

Hernádcéce


Leveszem a cipőt, és kiderül, hogy a saroknál lévő szövet szétszakadt, és a belső műanyag borítás kezdte levésni a sarkam. A cipőn és a zoknin vérfoltok éktelenkednek. Aztán valami olyan történik, amire mind a mai napig nem találok szavakat.
Megáll egy autó, és kipattan belőle két ember, egy férfi és egy nő, olyan harminc év körüliek, kezükben 6-8 bélyegző füzet. Kéktúráztok, kérdezem naivan.
- Igen – mosolyognak, szerintem kicsit zavartan. A többiek előre mentek a szállásra, és ők pecsételnek helyettük is.
Gyanúm egyre erősebb, de alig bírom visszafogni magam.
- És honnan indultatok?
- Felsővadászról. Illetve Bódvaszilasról átvittek minket Felsővadászra.
- Nahát, én is. Hogy lehet, hogy nem találkoztunk út közben?
Nem is tudom, mi volt a válasz, de nyilván értelme nem volt. Ha előttem jöttek volna, előbb érnek ide, ha mögöttem, akkor utánam, de nem kocsival. Sehol egy sárfolt, izzadság, kosz, vagy valami. Lenézek a sebes lábamra és a vérfoltos cipőre. Kicsit még faggatom őket, hogy volt-e atrocitás a helyiekkel, de tudom, kár a gőzért.
A Cserehát talán az egyik olyan kéktúra szakasz, ami megcsinálható autóval, hiszen minden pecsételő településen van. De minek? Nem az lenne a lényeg, hogy túrázunk, hogy végiggyalogoljuk az 1100 kilométert? Az is lehet, hogy nekik hamarabb telikbe a füzet, mint nekem. Igaz, az erkölcsi dicsőség az enyém, de ezt utólag senki nem fogja megtudni. Mármint, hogy én végigküzdöttem magam a kéktúrán, ők meg a gépjármű szakosztállyal mentek, és néhol kiugrottak az erdőbe, ha muszáj volt ott pecsételni. Nagyon szomorú, hogy vannak, akik képtelenek megérteni a kéktúra szellemiségét.
Abban bízom, hogy ezzel az írással talán fel tudom hívni a figyelmet magára a kéktúrára és úgy egyáltalán a túrázás örömére. S bár kétség kívül, ebben a 4 napban az átlagosnál több volt az üröm, mint az öröm, mégis annak a csodálatos érzésnek a tudatával mentem haza, hogy megint teljesítettem egy szakaszt, egy magam elé állított kihívást, és bár fáj a lában, mégis, az öröm kárpótol mindezért. Meg a táj, meg a kedves emberek, Irénke néni és a többi kéktúrázó.
Kicsit még stoppoltam, hátha hamarabb hazajutok, de 1-2 falunál messzebbre senki nem vitt volna el. Egy valaki vitt volna el Encsre, amit valami miatt nem fogadtam el, azt gondolván, hogy nekem Szerencs felé kell mennem, de később kiderült a vonat, kis kerülővel, de átmegy Encsen. Még egy kéktúrázó jött oda az állomáshoz, ő Bódvaszilasra ment. Elláttam mindenféle jó tanáccsal, aztán a kis piros, egykocsis vonat elindult velem Budapest felé.
Októberben reményeim szerint befejezem a kéktúrát. Már csak alig 90 kilométer van hátra. Valószínűleg az öröm mellett szomorú is lesz, hogy vége van annak a túrának, mely több éven keresztül meghatározta az életemet. Nem baj, majd újrakezdem a gyerekeimmel.