Cinkelesen

Nem szolgálhatok hosszú és látványokban gazdag útvonallal, de ma olyan szép élményeket szereztem egy délutáni erdei séta során, hogy úgy döntöttem nem fogom vissza magam és ezeket megosztom veletek. Kicsit elmélkedős, kicsit örömködős, kicsit karácsonyi bejegyzés lesz, az első tőlem.

Tegnap este elterveztem, hogy karácsony másnapján megajándékozom magam egy túrával. Ehhez azért dukál egy korai kelés, mert bár mindig szeretem az erdőt, de a reggeli sétáknak van valami plusz varázsa.

A terv nem jött össze. Én ugyan nagyon korainak éreztem a dolgot és büszkén keltem ki az ágyból, az órám szerint már 11 volt. A ház összes többi órája szerint is. Pech.

Reggeli, közben egy kis karácsonyi film, aztán gyors öltözködés, távcső a nyakba és már indultam is.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szép tájakért nem kell sokat utaznom, öt perces séta és már vethetem is bele magam a sűrűbe. Így is történt. Bár gyermekkorom állandó túrás színhelye volt Csukor, ez a kis puszta, ahol már csak néhány, óriási fa őrzi az egykori lakók emlékét, az utóbbi években keveset jártam erre. Egy-két hónapja azonban voltam itt barátokkal és már akkor is megdobogtatta a szívem sok-sok cinke, akik itt tanyáztak. Ezt tűztem hát ki célul.

Cinkeles Csukorban :)

Pár utcányi bolyongás után, elhaladtam a régi állami gazdaság néhány épülete mellett, egyenesen a Szandaváraljai-patak felé, el a közeli mesterséges víztározó, a rézparti horgásztó mellett. Az itteni forrásokban sok a vas, így a felszínre jutó vízből a vas oxidjai, hidroxidjai kiválnak és barnás színű, nyálkás bevonatot képeznek a talajon, köveken. A népnyelv a színük miatt ezekről a kiválásokról rézpartnak nevezte el a területet, bár a rézhez, ha jól gondolom, valójában nem sok köze van a dolognak. A patakon át kellett kelnem és mivel a gázlót már jó ideje elöntötte a víz, közlekedésre jobb híján egy farönk szolgált. Nekem tetszett, pár percig kötéltáncosnak érezhettem magam. Megálltam és kicsit szemügyre vettem a jobbra-balra csivitelő madarakat. Megcsodáltam egy nagy fakopáncs párt. Felvillanyozott a hím szép, élénkpiros sapkája. Láttam már nagy fakopáncsot, az utóbbi időben meg aztán szerencsére egyre többet, mégis teljesen feldobott a látvány. Farkasszemet néztem egy-két hangosan lármázó szajkóval, meg néhány óvatosan csivitelő cinegével és mentem is tovább.

Megindultam délnek, csendesen baktattam a kitaposott úton, körülöttem tocsogós tisztás, de messzebb, mindkét oldalon már erdők. Éles jobbkanyar és itt elkezdődött egy hosszas kaptató, jól járt úton. Az erdő csendes volt. Néha olvadozó cseppekben hullt rám a fák jege, de élveztem. Amikor a természetben vagyok nincs miért morgolódnom, örülök minden percnek. Elhaladtam etetők, lesek mellett, szemügyre vettem a téli eleséget, kukoricaszemek, magvak, egy kis rothadó kukoricaszár, friss széna…karácsonyi menü :)

A csendes menetben kis híján a szívbajt hozta rám egy rémült fekete harkály, míg végül elértem azt a négyes kereszteződést, ahonnan aztán vehetjük Kelecsény felé az irányt, onnan a szandaváraljai várhoz és Szandához is eljuthatunk, ezek a kék pecsétet gyűjtögetőknek biztosan ismerősen csengnek. A másik úton a horgásztó felé, kisebb kurflival Cserháthaláp és Cserhátsurány felé haladhatunk. Én a saját utamon kívüli, negyedik lehetőséggel éltem.

Erős ereszkedés, pár száz méter a tájidegen, csúfos akácoson át, aztán pedig szép kis tisztás 3 hatalmas, ódon lucfenyővel és egy terebélyes cseresznyefával. Ez Csukorpuszta. 2 nagy kupacban vadaknak kiszórt eleség, szemben egy régi kút maradványa. Akár félelmetes is lehetne a hely, főleg egyedül, de nekem mégis otthonosnak hatott. Imádom a fenyőt :), választhatnék valamit, ami jóformán nem csak az Alpokalján fordul elő természetesen...

Az egyik hatalmas fához egy létra volt támasztva, ami egy kis ülőkéhez vezetett. Az óriási ágakra kötéllel erősített kis kucorgó valódi madárles. Ott lapulva én is kicsit úgy éreztem magam, mint egy madár, felettem a fa, rengeteg ág, fenyőillat, tényleg karácsonyi volt a hangulat. Vártam és a cinkék szépen sorakoztak az etetés helyén. Mivel többségük a fenyőkről az érkezésemmel elpártolt, így a szemközti kökénybokrokon ment tovább a buli. Nagy lárma lehetett ott, jó sokan voltak, folyamatosan váltották egymást az etetésen. Odareppentek, elcsíptek egy magot, aztán usgyi és egy szimpatikus ágon már tördelték is.

Kesztyűk a lesen

Azt vártam, hogy nem mennek el ilyen messzire és kicsit közelebb engednek magukhoz, kicsit reménykedtem, hogy esetleg elcsíphetek egy fenyvescinegét is, mert még sosem láttam, de ki kellett ábrándulnom.

Így megy ez a kezdőkkel, gondoltam magamban, minden nem sikerülhet elsőre, de valahol el kell kezdeni. Szóval ültem, leskelődtem, vártam, jóóó nagy levegőket vettem, élveztem a csendet és a nyugalmat.

Kilátás a lesről

Aztán éreztem… pontosabban nem éreztem, hogy min ülök, úgyhogy megmentettem magam egy leshez fagyástól és lekászálódtam. Még vetettem egy pillantást a cseresznyefára, összetalálkozott a pillantásom egy fenyőpinttyel és megindultam át a tisztáson vissza az útra.

De hogy mire nem jó a távcső, a cinkéim között kiszúrtam egy szép csipkebokrot is. Érdekes módon most nem szálltak el mind az érkezésemre. Maradt egy nagyon is kíváncsi kékcinke, aki minden közeledésemre közeledéssel válaszolt. A végén már karnyújtásnyi távolságba került és onnan figyelt érdeklődve. Közben befutott egy barátcinke is, akiről szintén pontos diagnózist készítettem és megállapítottam, hogy ő sem fenyves. Iszonyúan élveztem a helyzetet. Legszívesebben megpuszilgattam volna őket, de erőt vettem magamon, na meg beláttam, hogy ez nagyjából esélytelen, úgyhogy integettem nekik és továbbmentem a csipkebogyóimmal.

Közben eleredt az eső, úgyhogy visszafelé gyorsítottam a lépteimen. Ismét kaptató jött, plusz úgy döntöttem, hogy ma már lúd…így nem arra mentem, amerre jöttem, hanem tovább emelkedtem Kelecsény felé, a Sirató-hegyig és egy kis kitérővel a falu másik végét céloztam meg. Az eső jobban rákezdett. A békebeli távcső nem díjazta, én meg pláne nem, mert a szemüvegem vagy vizes volt, vagy párás vagy mindkettő egyszerre. Felhúztam a kapucnit és ballagtam visszafelé, közben elmélkedtem. Tanyasi házak, tömegkályha, túlnépesedés… Néha megálltam, megjegyeztem egy-egy szelídgesztenye fát, hogy tudjam legközelebb hol kell gyűjtenem, vagy inkább hol tudok gyűjteni, ha ügyes vagyok és időben kijövök.

Téli erdő

Azért még megálltam egy fenyves foltnál, ahol lehetnek cinkék, de nem tudtam őket normálisan megfigyelni, a távcső is végleg beadta az unalmast. Az erdőből kiérve még megtorpantam egy etetésnél, és a madarakra emeltem a távcsövem, de félúton valami érdekesebbre tévedt a tekintetem. Egy csapat vaddisznó! Aranyosak voltak, bár az egyikük állandóan farolt nekem, lehetett volna egy kicsit udvariasabb is. Nem nagyon szerettem volna őket megzavarni, de más út nem nagyon kínálkozott és megvárni sem kívántam míg egy kb. öttagú malaccsalád megebédel, úgyhogy mérlegeltem kik, mik, van-e kismalac…ismét elkalandoztam azon, hogy télen egyáltalán vannak-e kismalacok vagy hogyan is megy ez…és végül elindultam, ők pedig csörtetve továbbálltak.

Fenyők

Újra átkeltem a patakon, felbattyogtam a szántók mentén a falu széléig és onnan hazafelé vettem az irányt.

Feltöltődve nézegettem magam körül a világító ablakokat és a kandikáló karácsonyfákat. Mintha kicseréltek volna. Rájöttem, amire már sokszor, hogy a természet a legnagyobb szerelem, amivel megmérgeződtem.

Szóval én így is ünnepeltem, kis túrával, aprónak tűnő, hatalmas élményekkel.

gerecsei KÉK - Dorog-Mogyorósbánya

E napon (dec. 18.) a BRTSZ csapatával tartottunk a Dorog - Mogyorósbánya közti gerecsei KÉK szakasz teljesítése céljából. Ők Bp-ről vonattal támadták be a célt, mi viszont T.bányáról buszoztunk el Dorogra. Rég buszoztam, úgyhogy vártam, hogy egy jó kis busz szállítsa a valagamat egy számomra idegen tájon, én pedig tudjak nézelődni ezerrel! Szeretem :-) 

A buszút során oldalról tekinthettük meg a hegyvonulatot, amin majd végigtúrázunk. Igazán szép volt, a Nagy-Gete nagyon jellegzetes hegy! Szééép nagy, az egyik fele lankás, a másik meredekebb.

Szóval úgy másfél órai buszút után érkeztünk meg oda, ahova kocsival kb. 30-40 perc alatt el lehetett volna jutni. A magyar tömegközlekedés szépségei :-) Csak pár percet kellett várnunk a vasútállomáson a viszontlátás örömeire: hamarosan befutott a vonat a túratársakkal. Mindig nagyon jó találkozni ezzel a csapattal, olyan jó fejek!! Örömködve üdvözöltük az ismerős és ismeretlen egyéneket, majd pecsét után néztünk. A pénztár nem volt nyitva, így betámadtuk a mittudomén milyen irodát, ahol a MÁV-os dolgozók tartózkodnak. A bácsitól egy esztétikailag rendkívül letisztult pecsétet kaptunk: a felirata "Dorog" és egy négyjegyű szám vala. Megteszi.

Eztán többünk döbbenetére az első utunk nem egy kocsmába vitt, hanem megindultunk a kéken ki a városból. Megkezdődtek a kiscsoportos beszélgetések. Én is elmerültem néhány csevejben, és újfent megtapasztaltam, hogy mennyire nem figyel ilyenkor az ember a környezetére. Ebből a szempontból kétségtelen előny, ha egyedül túrázik az ember. De ha ezzel a csapattal megyek, akkor éppoly fontosak számomra az emberek, mint a túrázás és a táj.

Erdőben haladtunk, és nem kis örömömre erre volt egy kis hó! Tehát már látszott a fehérség! Oly jól esett, hisz a tegnapi túrámon két folt kivételével nem láttam havat. És hát mégiscsak december van...

Kisvártatva ráléptünk a Gete vonulatára, és innentől emelkedett az út. A csapat is szétszakadt, majd be-bevártuk egymást. Havas ösvényeket szeltünk. A Gete-hegy nevű csúcson (403 m) tartottunk egy nézelődéses-fotózásos pihenőcskét. Innen szép kilátás nyílt az alant elterülő változatos tájra, mely tartalmazott jól fésült, őszbe vegyülő szántóföldet, települést, erdőfoltokat.

a Nagy-Getén

Az utunk továbbra is felfelé vezetett, hisz a következő cél a Nagy-Gete volt (456 m). Itt már volt akkora hó, amelyen látszott, hogy szűz a fák közt. Hiába haladtunk a gerincen, kilátásunk nem volt a fák sűrűsége miatt. Itt is hosszúra nyúlott a csapat, és az eleje már felért a csúcsra, mikor a vége még távolabb volt tőle. 

A Gete csúcsa kopasz, így nagyszerű kilátást enged meg D felé. Van egy nagy kereszt is ott. Itt is fotóztunk, néhányan pedig leléptek, hogy mielőbb bevegyék a tokodi kocsmát. 

Eszembe jutott, hogy itt van egy ládarejtés, így gyors átolvastam szegényes leírásomat, és elindultam a szimatom után. Kerestem-kutattam a kövek közt, de - mivel nem igazán akartam szívvel-lélekkel ládázni - nem lett meg most sem a rejtés. Mire visszaballagtam a többiekhez, már szedelőzködtek. Ekkor derült ki, hogy Zsolti telefonján van GPS, azon pedig ládákat is mutató térkép, és gyorsabban be tudja izzítani, mint én az én készülékemet. Viszont így is elkéstünk, nem akartunk annyira leszakadni a többiekről, így abban maradtunk, hogy majd a legközelebbi ládánál igénybe vesszük az okostelefon agyát. 

A Getéről való leereszkedés emlékezetes. Marha meredek zergebaszta ösvény visz lefelé, mely néhány lépésenként ellentétes irányt vesz. Jelentősen fel is torlódtunk, mivel voltak, akik nem merték úgy nekiereszteni magukat. Nekem a bakim most jól funkcionált, alig csúsztam meg néhányszor. Persze erről a helyszínről a tegnapi kilátóhoz vezető ösvényre asszociáltam, ám ahhoz képest itt most tengernyi falevél volt, és sokkal kevesebb pucér saras rész. Nem éreztem annyira vészesnek.

Volt még egy kis felmenet az Öreg-kőre, de bevallom, itt az emlékeim cserben hagynak - valószínűleg az egyik mélyebb beszélgetésben voltam elmerülve, s nem emlékszem egész tisztán a környezetre.

De azt elmondhatom, hogy december létére marha meleg idő volt. Gyönyörűen sütött a nap egész túránk alatt, s már a kis emelkedők is lecsalták rólunk a kabátot. Vágytuk volna a havat, de örült a lelkünk a napsütésnek!

Hamarosan megérkeztünk Tokodra. Itt két helyen is lehet pecsételni: az Aladár kocsmában, illetve a tokodi pincéknél a Kavics-Lakban. Nyilvánvalóan a kocsmában kezdtük. Itt elég hosszú pihenőt tartottunk, biztosítottuk a hely egy heti bevételét, valamint falatoztunk, beszélgettünk, nevetgéltünk. Tök szeretem, hogy ilyenkor pillanatok alatt terülj-asztallá változik a felület: sokan ráteszik, amilyük van, és szabad a vásár. Így jutottam töpörtyűhöz, kolbász kisütött zsírjával megkent kenyérhez, töpörtyűkrémes kenyérhez (de ezt átpasszoltam Petinek, nem jött be annyira az íze), valamint zöldhagymához. Az erőskedvelők csípős paprikás zsíros kenyeret fogyasztottak, és furcsa mód mindannyian vadul szipogni és szemet-homlokot törölgetni kezdtek, majd röpködtek a "bazmeg"-ek :-) "Csöppet" csípős volt a Taki által hozott paprika :-))

És döbbenetes, de elfogyott a kocsma kínálatából a Becherovka, mire én kérni akartam! Teljesen el voltam hűlve. Hálistennek a kedves túratársak közül ketten is felajánlották, hogy igyak az övékből valamennyit, majd javasolták, hogy ha Petiét is megcsapolom, már annyit ittam, mintha nekem is jutott volna. Éltem a lehetőséggel :-)

Hosszú pihenőnk után, valamint miután Pali megosztotta a csapattal az új telszámát, felkerekedtünk. Épphogy be voltam csiccsentve, de sajnos az érzés túl hamar elmúlt a hideg levegő és a mozgás hatására. 

Utunk újra emelkedett, ahogy jöttünk ki a faluból. Ott magasodott a Hegyes-kő a maga 311 m-es magasságával. Úgy tűnt, a KÉK mellette megy el. (A térképemet egyszer vettem csak elő, így nem voltam teljesen tisztában már útközben sem, hogy mi hogy követi egymást.) Egy kunkorral félig megkerültük a Hegyes-követ (vagy kőt...?), s aztán betámadtuk hátulról. Egyesek tovább mentek, mi néhányan pedig ledobtuk a zsákunkat, hogy könnyebben küzdhessük fel magunkat. Ahhoz kétségem sem fért soha, hogy megéri felmenni a magaslatokra, és most is ezt tapasztaltam. Innen végre 360 fokos panorámát kaptunk: észak felé ott csillogott a Duna, ott magasodott az esztergomi bazilika, mögötte pedig a szlovák hegyek, és nem messze tőle pedig a hósapkás Börzsöny! Csudaszép volt! DNy felé pedig ott trónolt a Nagy-Gerecse csúcs (633 m), rajta az adótoronnyal. Mellettünk pedig ott hevert Sanyi a köveken, és belső nyugalmában elmerülve napfürdőzött :-) Peti valami más irányból támadta be a csúcsot, azt hiszem, barlangokat keresett, vagy másmilyen panorámát.

Hegyes-kői panoráma, rázoomolva a Börzsöny havas csúcsaira, bal oldalon az esztergomi Bazilika

A többiek már lementek, amikor rárontottam Zsoltira, hogy kapcsolja gyorsan be a masináját. Sajnos megint nem jártunk sikerrel, talán nem túl érzékeny preciziós műszer ez, de általa nem leltünk rá a ládára. Sebaj.

Hamarosan egy érdekes helyre értünk. Amolyan cserjés mezőféle ez, és ezerfelé szelik az ösvények. Nem árt odafigyelni, merre vannak a jelzések. Épp ötfős társasággal haladtunk és beszélgettünk, amikor  megzavart állatkák futottak át előttünk az ösvényen, méghozzá egy disznócsalád: anya és néhány porontya. Végre, élő disznók! :-) És család! De jó!

Hamarosan forgalmasabb betonútra értünk, és azon voltunk kénytelenek haladni egy kis darabon. Ekkor átéreztem a helyzetemet, és öröm töltött el, hogy én itt gyalogolok, és nem pedig az egyik autóban ülök. Ez nagy örömmel töltött el :-)

Eztán értünk oda a tokodi pincékhez, melyek tulképp Tokod és Mogyorósbánya között félúton lelhetők fel. És meglett a Kavics-Lak is. Szuper kis hely!! Ajándékképp kaptuk, hogy pont akkor értünk oda a Lakhoz, amikor jöttek a tulajék is. Sanyi mindjárt le is csapott rájuk, jól kikérdezte őket. Engem lefoglalt a sok érdekes dolog, és a pecsét is remek módon volt megoldva: egy kavicsba volt beleépítve a pecsételő fej, és egy iszonyat aranyos kis dobozba volt kihelyezve a kerítésen. Imígyen: kavicspecsét Mellesleg ezt nézegessétek, ha csudajó kavicsdolgokat akartok nézni: kavicsok Szóval néhányan elszütyörögtünk itt, míg a többség már továbbhaladt. 

Újra emelkedő következett, és előretekintve látványos nagy sziklák magasodtak a semmi fölé. Oda tartottunk! Jó megdolgoztatós szakasz volt, és örültem neki, hogy dolgozik a testem! Így aztán felértünk a kősziklákhoz, ahonnan - ahogy a térkép is jelöli - szép kilátás van. Itt már ropogott a hó a talpunk alatt, annyi volt. Megkísértett a gondolat, hogy nem várromokat látunk-e itt, de Sanyi szerint nem. Itt mi leszakadtunk a többiektől, mert én meg akartam nézni a távolabbi sziklákat is, ő pedig velem tartott. Valaki egy botra egy magyar zászlót tűzött ide. Találtunk még csillagászkodásra utaló jeleket itt (pl. egy betonlap, rajta egy nyíl, és odaírva, hogy Perseidák, vagy egy emléktábla, hogy Konkoly Thege csillagos valamicsoda).

a tokodi pincék feletti Kőszikla

Az innen Mogyorósbányáig tartó szakaszt beszélgetve és trappolva tettük meg. Az út lejtett. A faluban útbaigazítást kértünk, és bár Sanyi kocsmát kérdezett, de a néni rögtön a KÉKpecsét felé terelt bennünket. Ez egy zárva lévő vendéglő ajtajánál volt elhelyezve. Közben a többiek már velünk szembe jöttek, és Peti mondta, hogy menjünk majd fel egy utcában, mert ők ott lesznek, állítólag cukrászda van ott. Gyorsan benyomtam a pecsétet, majd rohantam a szomszédos játszótérre, ami nagyon nyálcsorgatóan nézett ki! Amin rögtön megakadt a szemem, az az olyan izé, hogy egy dróton lógó cuccra rákapaszkodva lehet lesuhanni! Hát amilyen jónak tűnt, annyira fos volt: alig pár métert csúszott velem... Kellőképp lehangolt, gyorsan valami jobb után néztem. Betámadtam a hintákat! Imádok hintázni, és meggyőződésem, hogy ez azért van, mert kiskoromban alig volt lehetőségem kiélni ezt :-) Széthajtottam a hintát, majd kipróbáltam még egy egyszemélyes játékot, aztán megállítottam Sanyit, mivel úgy véltem, rossz felé megy, és felmentünk az általam javallott utcán. Ott meg is találtuk a "cukrászdát", ami valójában kocsma volt. A cukrászda egy régi funkciója volt, melyet a falusiak - jó falusi szokás szerint - az életben nem fognak modernizálni, így a kocsmáros csaj elmondása szerint most is cukinak hívják a helyet. 

Itt nem ücsörögtünk sokáig, mert hamarosan indult a busz, mellyel visszatértünk Dorogra. Peti útközben kitalálta, hogy ha leszállunk Tokodaltárón, bekukkanthatunk mamájához, így a döntést pillanatokon belül tett követte. Váratlan gyorsasággal elbúcsúztunk kedves túratársainktól, és elhagytuk a járatot. 

A mama végtelen örömmel üdvözölt minket, meggyőződésem, hogy feldobtuk a napját. Nem maradtunk sokáig, csak egy órát, aztán 5 liter savanyúsággal, egy kis üveg lecsóval és két tojással megrakodva távoztunk. Levágtattunk a buszra, mert majdnem lekéstük, és méltán gondoltuk úgy, hogy innen már sima ügy van hazáig. Ez majdnem így is történt, csak Tatán közbejött egy durrdefekt. És a nap második ajándéka: a defekt épp egy buszmegálló mellett történt, melyben bent állt egy T.bánya felé menő busz. Nagyszerű :-) Pillanatok alatt átszálltunk a másik buszra, és most már tényleg simán hazaértünk.

Remek hétvége volt: két túrás nap!! :-)

Összes fotóm: fotók

újabb kódorgás a Gerecsében

Ma ismételten ráértem, így nem volt kérdéses, hogy elcsökevényesedő lábaim és fejlődő ülőgumóim megmozgatása végett a hegy felé veszem az irányt. Jókora szél fútt, ám hideg nem volt vészesen, bizonyosan pluszban volt a hőmérséklet. Előzetes tervezésem csak a kilátóig tartott, onnan majd improvizálok, gondoltam. Ma ládázásra is készültem, ámbár GPS-t nem tudtam vinni, mert reggel ahogy elővettem, kiderült, hogy csutkára le van merülve. Így ma itthon maradt magába színi az éltető energiát, ám így erősen kérdésessé vált a ládavadászat sikere, mivel a két fellelhető ládához koordináták hada mutatta volna az utat. Sebaj, azért mindenképp megpróbálom!

A szokott útvonalon, a piros csíkon mentem fel a madárhoz. A város - ami most nem volt ködben - csak egy kurta pislantást kapott onnan, majd az irányzékot a Szédítő-szikla felé vettem, ott lapul ugyanis egy láda. Végre most lementem a szikla szoknyájára, már egy ideje fentem rá a fogam. Most amúgy is muszáj volt, mert arra kellett keresni a ládát. Veszett szél fújt ott, fel kellett kapucniznom. A ládát sok percig kajtattam, átvizsgáltam sok lyukat, repedést, másztam fel-le, de eredménytelenül kellett távoznom. Na majd legközelebb már GPS-sel felfegyverkezve érkezem!

Eztán a kilátó felé kanyarodtam, mert ama létesítmény még mindig igen nagy vonzerőt gyakorol rám. Na meg most a másik láda miatt is, mely fellelésének koordinátái a kilátó tetejére vannak róva. 

Caplattam az ösvényen, amikor egy kis akrobata mókuska ugrándozása torpantott meg. Figyelve, de azért bátran átszaladt előttem az ösvényen, csavarban felfutott egy fatörzsön. Én óvakodva igyekeztem úgy helyezkedni, hogy mindig lássam, mit akrobatikázik össze. Ugyanis időnként repülőmókusnak gondolta magát, és némi farrendezkedés után átugrott a szomszédos fa ágára! Ekkor sajnos megzavart egy telefon (egy ügyfél nem átallott szombaton felhívni), így - bár még jó ideig igyekeztem a mókuskát figyelni - egy idő után szem elől vesztettem a légtornászt. 

A kilátó most is megvolt, ott terpeszkedett naaaagy póklábain, készenlétben, hogy rávesse magát a városra. Már messziről hallatszott, milyen veszettül zúg a szél odafent, de ez nyilvánvalóan nem tántorított el attól, hogy bevegyem a placcot. Felkocogtam, útközben felcsaptam a kapucnit újfent. Fent aztán tombolt a szél ezerrel, ha szembeszegültem vele, a kapucnimnak esélye sem volt a fejemen maradni. Sokszor igyekezett megfosztani a függőleges létezéstől. Dacoltam vele, és sikerrel! :-) Egyébiránt a koordinátákat nem találtam meg a leírás szerinti helyen, nem egészen értettem a dolgot. Most utánaolvastam még egyszer a geocaching.hu-n, és lám: más sem találta, sőt van, aki azt gondolta, mint én: hogy az a bizonyos oszlop le lett festve. No mindegy, legközelebb GPS-sel indítok hadat a pót-koordináták ellen!

A kilátóról lemászva eljött a töprengés ideje, hogy merre is menjek tovább. Két kupak meleg tea mellett átböngésztem a térképet, és megállapítottam, hogy egyet kell értenem Petivel: a Gerecsében tényleg nincsenek bő lére eresztve a turistautak. Ehhez járul még az én szűrőm: az út legyen minél távolabb emberi helyektől. Hát nem sok esélyem marad... 

Na mindegy. Leereszkedtem a piros háromszögön (marha csúszós volt), majd egy darabon azonos úton mentem a két héttel ezelőtti önmagammal. :-) A Vaskapu felé tartva összetalálkoztam két terepbringát toló sráccal. Már múltkor is láttam, hogy azt a részt a terepbringások sűrűn preferálják. Beelőztem őket, miközben hallgattam témába vágó csevejüket. Tök baró szerintem a terepbringázás!

A Vaskapunál most másfelé kanyarodtam, mint múltkor. Hamarosan megint a csemetekerthez értem, ahol kerítésen keresztül megpróbáltam megsimizni a nagy loncsos ebeket (nem nagyon fért be a kezem, meg az ebek veszettül féltékenyek voltak egymásra). A kertben épp szüretelték a fenyőfát a közeledő karácsony végett.

Innen megcéloztam újra a Kis-réti vadászházat (azt a bizonyost, ami már nincs), úgyhogy megint ismert útvonalon haladtam. Az egykori vadászháznál lecsüccsentem kicsit a szép, faragott padra (amit múltkor lefotóztam), ittam, szusszantam egyet, térképet tanulmányoztam, valamint szapultam magam, amiért egyáltalán semmi élelmet nem hoztam magammal. 

Innentől megint új úton mentem. Épp abban gyönyörködtem, milyen szépen mutat a fehér kavicsos út, ahogy egy enyhe S betűt leírva eltűnik a barna avar és barna fák közt (imádom a kanyargó ösvényeket, amikről nem lehet tudni, hova visznek!), amikor 3 őzi mozgása torpantott meg. Sajnos észrevettek, de néhány kecses szökkenés után megálltak, és lassú sétában tűntek el. De örülök, hogy láttam őket! 

A bevetés következő célhelye a Halyagos, majd az Öreg-Halyagos lett. Elhatároztam, hogy kedvükért elszakadok a turistaúttól, meghódítom irtózatos magasságukat, és megkeresem a tetejükön trónoló magassági pontot. Kisvártatva megkezdtem tehát toronyiránt a Halyagos elleni csúcstámadást, mely méltóságteljes 445 m-es magasságával tornyosult előttem. Felérve mentem mindenfelé, kerestem-kutattam. Egy vadcsapásra bukkantam, azon indultam el, majd kisvártatva mohás sziklák vonták magukra a figyelmemet - úgy kuksoltak ott, mint zöld tojások az avarban. Odamentem fizikálisan is megcsodálni őket, és ekkor megpillantottam a magassági pontot. Juppi, az ösvény és a kövek elvezettek hozzá! A magassági pont pedig még egy ajándékot adott: a közelben megpillantottam egy gyönyörű matuzsálem fát! Íme, ő az:

Őt is körbecsodáltam, majd még egy térképellenőrzést megejtve elindultam, hogy hasonló sikerrel járjak a 437 m magas Öreg-Halyagosnál. Úgy véltem, tartom a helyes irányt, de ez közel sem biztos. Kódorogtam, de a magassági pont nem lett meg (nem is tudom amúgy, van-e). 

Megint eszembe jutott, hogy marha hasznos lenne elvégezni egy túravezetői tanfolyamot, mert sok ponton hiányosságaim vannak a tájékozódásban. Igazából tankönyvem van hozzá, úgyhogy magam is tanulhatnék belőle.

A sikertelen csúcsfelderítés után a sárga jelzésen haladtam, majd megint egy már ismert helyre érkeztem. Ott egy darabig azonos úton mentem, majd elszakadtam a járt úttól, és nem jelzett, kavicsos úton haladtam. Ugyanis új célt tűztem ki: a Ferenc-ház megtekintését. 

Hamarosan oda is értem, de házat sehol nem láttam. A térkép segítségével megállapítottam, hol lehetett, és valóban: megtaláltam a nyomait. Tetőcserép darabok, szemetek, téglák. Nem tudom, milyen ház lehetett ott, és vajon mióta nem létezik ez sem. 

Eztán egy nyílegyenes úton haladtam, majd a Halyagos rét túlfelén találtam magam [nemrég mentem el a másik oldalán, oda is intettem a másik téridőkontinuumban ott caplató Dijának :-)] Innentől már hazafelé vettem az irányt, a nappal is leáldozóban volt, no meg veszett éhségben szenvedtem. Áthaladtam egy kedves völgyön, majd újra a Vaskapunál voltam. A fák közt láttam a terepbringásokat. Leereszkedtem a már ismert úton, és hamarosan ott álltam a piros háromszög kezdetén, mely a kilátóhoz visz. Tudtam, hogy ez kemény szakasz lesz - jelenleg csúszós, de amúgy meg elég meredek.

Nekiveselkedtem hát. A fűtésem néhány perc alatt bekapcsolt. Többször megálltam néhány másodpercre, és aztán újult hévvel toltam magam felfelé. A legnehezebb szakaszon fák segítségét is igénybe kellett vennem, ugyanis az alapvető meredekséghez most még vizes faleveleket és sarat is kaptam nehezítés gyanánt. 

Igazából ki akartam próbálni ezt a szakaszt felfelé is mindenképp, mert lefelé már kétszer is lementem rajta. Na meg a múlt hétvégi teljesítménytúra - amire végül nem mentem - is itt vezetett fel, és az induló 3 ismerősöm is biztosan szenvedett itt.

No, végül újra megláttam a kilátót, ennek most különösen megörültem. Nem volt túl egyszerű szakasz.

Elkanyarodtam még a nagy barlang felé, utánanézni az ott valahol rejlő ládának, de persze nem találtam meg, ide is koordináták kellettek volna. Jól van, mindenképp lesz majd még egy ilyen utam!

Jól esett a mai nem túl hosszú túra, igazából elfáradtam a végére. Holnap pedig vár a Dorog-Mogyorósbánya közti kék szakasz! Jó ez a hétvége :-)

elrugaszkodás

gerecsei kósza

Az adódott szabadnapomat végig kint akartam tölteni az erdőben, így felkerekedtem egy gerecsei kószálásra. Mivel Peti dolgozott, a túratársak pedig nem értek rá, egyedül mentem. Az út nagyrészt nosztalgiaútnak sikeredett, mivel szinte ugyanazt az útvonalat néztem ki, amit kb. egy évvel ezelőtt, mikor először jártam itt, végigjártunk Peti vezetésével. 

Fél 9-kor tettem le a kocsit a vasútállomásnál, onnan vettem nyakamba a hegyet. A sok lépcsőn indultam a Turul felé, tettem egy apró kitérőt a házikónkhoz, majd felcaplattam a madárkához. Jól felöltöztem reggel, mivel hideg és ködös volt az idő, de már rég nem fáztam, mire a hegyről tekintettem körbe a városra. Sok szépen most sem láttam benne.

Lent a városban nemigen volt nyoma bármi fehér színű csapadéknak, de fent a Turulnál már néhány cm vastag jég fagyott az ágakhoz, és a madár háta is fehéren virított. Egy lelket sem láttam, és bőszen reméltem, hogy ez így marad nagyjából egész nap. Magamban akartam lenni. Bár hozzátartozik, hogy indulás után, ahogy kezdtem feltöltődni, szörnyen elkezdtek hiányozni a túratársaim :-) Majdnem írtam is egy körsms-t, de aztán lemondtam róla. Majd a hiányérzet elmúlt, és élvezni kezdtem az egyedüllétet.

A kilátó

Első utam a kilátóhoz vezetett. Amikor egy éve ott jártam, nagyon megtetszett hatalmas méretei miatt, és mert olyan szörnyen magasan emelkedik a város fölé. Akkor már sötétedett, így vártam, hogy most világosban is láthassam. A fák fehéren csüngtek az ösvény fölé, és a talajt vastagon borították a fákról lepotyogott fagyott jégdarabkák. Tök csönd volt, így döbbenve állapodtam meg, amikor egy hosszú zuhanás-hangot hallottam. Ez időnként ismétlődött, és rájöttem, hogy a fák szabadulnak meg ilyen hangosan fehér terhüktől.

A kilátó most is lenyűgözött, gyorsan indultam is felfelé. Ma még láb nem taposta a lépcsőket, az látszott a ráfagyott jégen. A rácson is több centi vastag jég virított, és ez csak vastagodott, ahogy haladtam felfelé. Fent már döbbenet vastag volt, néhol a fordulókban súroltam az oldalát. Marha jól nézett ki!

Felérve konstatáltam, hogy kilátás nem lesz, a város ködben ül. Meg amúgy sem sokmit láttam volna ki a vastagon deres rácson. Eszembe jutott, hogy mintha egy geokess rejtés egy részlete lenne az egyik keréken, de sajnos nem néztem előzőleg utána. Vaktában elkezdtem néhány helyen levakarni a jeget, és elő is tűntek feliratok, de a „Szeretlek, Sanyi!”-k és „Ádám + Évá”-k közt nem találtam a ládagyanúsat. Mindegy, majd legközelebb!

A kilátó után a piros háromszögön haladtam, ami sok szintvonalas ereszkedést jelentett. Érdekes volt, ahogy fokozatosan eltűnt a fehérség, és már nyoma sem volt zúzmarának a fákon.

Hamarosan elértem a Vaskapu nevű részhez, ahol a terepbringások nyomain kívül egy „Gerecse 50” feliratot is felfedeztem egy fán. Ezek szerint Gerecse 50-ezek is egy kicsit :-) (Egyébként a köv. G50-re menni akarok!)

Az ezt követő szakasz igazán elbűvölt. Végre itt már madarakat is hallottam-láttam: cinkéket és talán csuszkákat vagy fakuszokat. Azért gondolom, mert a fatörzsre szálltak, és ott ugráltak feljebb-lejjebb. Egy sekély szurdokfélében haladtam, fokozatosan emelkedett az út, így a fák megint fehéredni kezdtek. Előre nézve úgy tűnt, a faágak gömbölyű ívben hajolnak az ösvény fölé. Jól nézett ki, el is lőttem egy olyan képet is, amin én is ott battyogok :-)

A térkép szerint hamarosan két barlang mellett is el kellett haladnom. Szerettem volna megtalálni őket, de a Vértes László barlang sikeresen rejtezett előlem. Az Arany-lyukat pedig talán megtaláltam, de nem volt jelentős.

A Vértestolnáig tartó út a térkép szerint elég egyhangúnak ígérkezett, semmi megnéznivaló látványosság nem volt jelölve, így gondolataimba mélyedve nyomtam le. Egyszer csak Stihl-fűrész hangra figyeltem fel, sajnos elölről jött, amerre én is haladtam. Nem akartam emberrel találkozni, pláne nem fairtókkal, de végül nem is kellett, mert nem az úton voltak. Ezen az útszakaszon egyébként több hely ismerős volt, újra ránosztalgiáztam az egy évvel ezelőtti emlékekre.

Hamarosan beértem Vértestolnára. (Érdekes kérdés: mit keresnek Vértes-nevű települések a Gerecsében…?) Itt megint ismerős volt a faluszéli állatlegelő hely, majd a focipálya is. Itt láttam egy érdekes emlékművet, amit le is fotóztam, majd amikor megfordultam, döbbenten fedeztem fel egy villanyoszlopon egy Camino-s sárga kagyló jelzést!

Közbevetésként el kell mondanom, hogy azért volt rám különösen nagy hatással a sárga kagyló, mert épp egy Camino-s könyvet olvasok, és annak felfedezésén vagyok, hogy mennyire vonz engem a Camino. No meg rémlett valami olyasmi, hogy „magyar Camino”, és most megláttam egy kagylót… Talán máris Camino-zok…? Ennyire hamar azért nem gondoltam… :-)

 A faluban elbattyogtam még a kocsma előtt, ahol anno is megpihentünk egy-két ital erejéig, majd elhagyva a települést hamarosan jobbra lekanyarodtam a Kékre. Egyre több Camino-jelzést láttam a fákon, az eső pedig rákezdett, de csak alacsony fokozaton.

Egy elágazásnál arra lettem figyelmes, hogy valami régi betoncsík fut keresztbe az ösvényen. Utánanéztem a térképen, és konstatáltam, hogy itt ment a régi vasút! Ezek a dolgok mindig érdekesek számomra, ezek a „régi ezek vagy azok”, úgyhogy igen megörültem neki. Megnéztem a térképen, hogy merre fut, és úgy döntöttem, elhagyom a Kéket annak okán, hogy egy darabon követem a vasút valahai nyomát, és megnézem a térképen romként jelölt volt Peskőalja megállóhelyet, valamint az időszakos forrásként jelölt Természetbarát-forrást. És itt, ahogy elhagytam a Kéket, vette kezdetét a Halálos Kitérőm…

Alig baktattam egy kicsit a nyomvonalon, amikor is az egyik utat keresztező vadösvényen egy halott kisdisznó tetemére figyeltem fel. Ütős élmény volt, álltam egy darabig és bámultam, majd óvatosan körüljártam és –fotóztam. Nem volt szaga, és a vér frissnek tűnt, már amennyire én azt meg tudom állapítani. Végül megbékéltem a dologgal, ezt kívántam a malacnak is, és folytattam az utamat. 

az első áldozat

Hamarosan találtam egy bokorra akasztott szakadt mellényt, majd kicsivel odébb egy szintén bokorra akasztott serpenyőt. Ez már igazán furcsa volt, ez a hely… És aztán csak rosszabb lett.

Hamarosan megtaláltam a helyet, ahol a volt vasúti megállóhely romjainak lenniük kellett. Egy tisztáson lévő bozótosban rá is bukkantam a romokra, amik zömében köveket jelentettek, valamint egy vasrácsos fakeretet. A Természetbarát-forrást is megleltem szerintem, bár vizet nem láttam.

Baktattam tovább az úton, amikor úgy láttam, hogy valami állatforma sötét tömeg hever előrébb. Kósza gondolatként megfordult a fejemben, hogy az lenne ám a marha fura, ha még egy halott disznót látnék. És lőn… Nem is egy, hanem 3 vaddisznó hevert előttem… Mind halott volt, véres, és az egyikük utolsó vonaglásként produktumot bocsátott ki a fenekén… 

Zokogásban törtem ki ilyen mészárlás láttán. Felhívtam Petit, elmondtam neki, amit láttam, és megbeszéltük, hogy ha net előtt leszünk, utánanézünk, kinek lehet szólni ez ügyben. Az forgott a fejemben, hogy hátha orvvadászok voltak… Azt tudtam, hogy a térképen meg tudom majd mutatni, hol láttam a tetemeket.

Továbbmentem, és már meg sem lepődtem, amikor megláttam az ötödiket… Ez egy jó nagy vadkan volt szegényke…

Ekkor traktorhangot hallottam. Az út épp kanyarodott, és a kanyar mögül jött a hang. Gyorsan lefényképeztem a vadkant is, majd eltettem a fotógépet. Ha orvvadászok, nehogy lássák, hogy fotóztam. 

Hamarosan szembetaláltam magam a Mészárosokkal. Szörnyű volt… Az erdőgazdaság emberei voltak, vadászemberek terepjáróval és két traktorral. Ahogy elhaladtam mellettük, szemtanúja lehetettem, ahogy épp kibeleznek egy vaddisznót. Láttam egy felkötött rókát is, és sok platóra feldobált halott disznót…

Percekig nem láttam semmit a könnyektől. Rájöttem, hogy valszeg nem fogok több halottat találni, mert ők onnan jöttek, amerre én megyek. Épp összeszedik a legyilkolt állatok tetemeit…

Vajon miért kellett nekem ezt a Halálos Kitérőt beiktatnom? Ha nem erre megyek, hanem végig a Kéken, ahogy először akartam, talán nem kell ezt látnom… De ezek szerint látnom kellett.

Megnyugodtam lassan, de mosolyogni csak akkor tudtam újra, amikor áthaladtam azon a kis hídon, ahol egy éve hócsatáztunk egyet. Akkor befagyott víz volt a patakban, most semmi, üresen kongott a meder. Kisvártatva pedig végre egy élő állatot is volt szerencsém meglátni: egy kisdisznó szaladt felém a bozótban, de mikor észrevett, nagy ívben megfordult, és szaladt visszafelé. Aranyosan szaporázott :-) Azért elképesztő, milyen fürgén futnak azokon a vékony kis patáikon.

Hamarosan Koldusszállás közelébe értem, ahol kékpecsét is van. Mivel most nem kékeztem, meg a pecsétem amúgy is megvan, no meg a jelenlegi útvonalam is csak megközelítette Koldusszállást, az ellenkező irányba indultam. Ez egy némileg kavicsos autóút szakasz, és 5-6 terepjáró el is húzott mellettem, úgyhogy forgalmasnak, és így nem annyira kívánatosnak nyilvánítottam ezt az utat. Innentől már érezhető volt az antropogenizáció sajnos. Meg úgy egyáltalán, a véleményem a Gerecséről az, hogy kevéssé van már jelen benne a Természetes.

A térkép szerint hamarosan a Kis-réti vadászházhoz kellett érnem, ami tavalyról megintcsak ismerős volt, viszont a házat elnyelte a föld.
Hamarosan az általam használt turistaút többször keresztezett egy egysávos betonutat. Az egyik ilyen keresztezésen áthaladva hátulról elfutott mellettem egy kocogó, és rámköszönt. Majd’ betojtam, a kapucnitól és sapitól nem hallottam, hogy jön! :-)

Emlékezetes volt még a csemetekert, itt tavaly kutyákat etettünk. Most egyet sem láttam. Innen már közel volt a Turul, ahol még egyszer körbenéztem a várost. A köd feljebb emelkedett, már többmindent láttam, de a levegő továbbra is homályos volt.
A túrám 20-25 km lehetett, de a lábaim azt mondták, hogy most nekik ez elég is volt.
A lelkem állagjavítása nagyon jól indult, de a Halálos Kitérő teljesen visszavetett. Összességében örülök, hogy elmentem, ugyanakkor aggasztó ezentúl számomra ősszel-télen az erdőt járni – a vadászat miatt…

Itt kuksizhatjátok az összes fotómat: gerecsei fotók

Zúzmarás Dobogókő

Nagyobb térképre váltás

Úgy esett, hogy múlt szombatra egy nagy-nagy túrát terveztünk Dórival a Visegrádi-hegységbe. Az ötletünk az volt, hogy Pilisszentkeresztről a Zsivány-sziklákat érintve felmászunk Dobogókőre az odavezető rengeteg turistaút valamelyikén, onnan szintén több alternatíva közül választva le Pilisszentlélekre, ahol megcsodáljuk a pálos kolostor romjait, majd le Klastrompusztára, ahol a Leány- és a Legény-barlangot vesszük szemügyre (ki-ki a sajátját, aztán csere), majd a Pilis (mármint a hegy) lábainál szépen bekocogunk Pilisszántóra. S mindezt kb. reggel 9-től délután 4-ig. Nem is teketóriáztunk sokat, szombat reggel elragadott minket a HÉV és vitt egészen Pomázig, ahol éppen elértük a megfelelő távolsági buszt, és fél 10-kor már majszoltuk is a reggelinket Pilisszentkereszt díszes főterén, ott van ugyanis a legközelebb buszmegálló a kék jelzéshez, amin indulni akartunk. A Főváros langyos büdöséből kiérve frissítően hatott a ködös, de tisztább, vagy inkább amolyan kellemes "falusi" levegő (ugye, hogy van ilyen?), még ha kicsit vacogtunk is. Utóbbin persze hamar úrrá lettünk, hiszen Dobogókőig szinte végig emelkedő vezetett, s ennek ráadásul a ránk külön-külön is jellemző lendületes tempóban kezdtünk neki, így az első kilométer után már könnyítenünk kellett az öltözéken. A kéken újabb másfél km múlva, amikor már szinte egyöntetű bükkösben jártunk, jobb kéz felől hatalmas, talán 10-15 m magas sziklatömböket pillantottunk meg, nem volt nehéz rájönni, hogy ezek a Zsivány-sziklák. Néhány (de legalább egy) túrázó a sziklák közül farkasüvöltést imitált, egész jól csinálta, de azért nem vert át minket.

Zsivány-sziklák alulról

A látványos sziklacsoportot közelről is szemügyre vettük, a jobb oldali tömb bal alsó részén, egy kis fülkében pókokat, elpusztult ízeltlábúakat és ásványokat vizslattunk. A fotón nem látszik, de a sziklafal és az alatta induló lejtő is nagyon meredek, utóbbi talán 45 fokos (azaz 100%-os) lehet. Dolgunk végeztével elgondolkodtunk, végül is hogyan lenne érdemes innen távozni: lefelé, kockáztatva a meglepően laza talajon és a bőséges bükkavaron való lecsúszást, esetleg felfelé, némi kalandot vállalva felmászni a sziklák tetejére valamely szomszédos tömbök közti hasadékban. Hát persze, hogy az utóbbi vonzott jobban. Nem a fülkétől induló repedést választottuk, hanem a következőt (ezt sajnos éppen takarja a fenti fotón a kép előterében lévő fa, de a következőn látszik).

Itt másztunk fel

Alulról teljesen barátságos, kapaszkodásra alkalmas sziklákkal és gyökerekkel kényelmesen ellátott hasadéknak tűnt; nem lesz itt semmi baj - gondoltuk mi. Megkezdtük hát a mászást felfelé, Dóri elöl, én utána. Néhány méter megtétele után jelentkeztek a problémák. Az első az volt, hogy fogódzókból egyáltalán nem volt annyi, mint gondoltuk, ellenben a sziklás aljzat helyett gyakran itt is pontosan ugyanolyan laza talajon kellett haladnunk, mintha lefelé indultunk volna. Csalódásunkat tetézte, hogy az avar nem csupán azért csúszik, mert ez úgy általában a lomberdők száraz, őszi avarjára jellemző, hanem mert félig-meddig meg is van fagyva, kisebb-nagyobb jégdarabok keverednek a levelekkel. Ezt közelről többször is jól láttam, mivel én mentem alul, így a Dóri alatt néha meginduló száraz talaj és avar pontosan rám zúdult. Úgyhogy maradt csak a kapaszkodás a gyökérzetbe és a sziklákba. A hasadék szűkebb részein például terpeszben viszonylag jól meg lehetett kapaszkodni, de az előrejutást mindig meg kellett fontolni. Szép lassan azért feljutottunk a hasadék kb. 3/4-éig, de a neheze csak itt jött, legalább is számomra. Dóri ügyesebben megoldotta a végét egy kicsit avarosabb részen, én viszont egy másik, rövidebbnek tűnő, sziklásabb, de meredekebb utat választottam, mondván, "A kő marad". El is kezdtem keresni a fogásokat, sziklákon, gyökereken, de egyik sem volt olyan stabil, mint hittem. Kezdtem kétségbe esni, és mindennek a tetejébe a szemüvegem is leesett a fejemről, ezért kb. úgy haladtam, hogy azt fél kézzel néha magam elé dobtam 1-1 méterrel, majd utolértem, aztán megint, míg Dóri nem jött segítségemre. Talán egy 50-60 fokos lejtésű részen kapaszkodtam az aljzatra feküdve, és kissé kétségbe esve, mert nem találtam semmi fogást, épp csak egy lábbal és két kézzel tartottam magam, amikor a szikla, amit korábban biztosnak ítéltem, kifordult a lábam alól, nagy robajjal legördült a hasadékba, sok ütközés után, az avarban landolt, majd egy fának csapódva megállt. A szikla sorsát, persze, csak hallottam, ami alapján lett egyfajta sejtésem a túra egy potenciális kimeneteléről. Nagy szerencsémre a másik lábammal még éppen meg tudtam tartani magam valamin, de nem sokáig, mert azt a lábamat teljesen ki kellett nyújtanom, úgy viszont remegésszerűen görcsölni kezdett. Gyorsan tovább kellett tehát másznom kényelmesebb pozícióba. Éppen ekkor megjelent egy férfi a sziklák tetején, mint később kiderült, ő produkálta a farkasordításokat. A fickó fapofával, mint aki minden nap lát 20 ilyet és egyáltalán nem is bánná, bármi történik velem, elkezdett fotózni szerencsétlenségemben. Ezt én egy cinikus "Köszi!!!"-vel honoráltam, mire ő: "Nem téged fotózlak, de ha akarod, rólad is csinálok." De nem akartam, ő pedig kb. ugyanilyen egykedvűséggel továbbállt. Utólag azért megnéztem volna egy fotót magamról, tényleg olyan vészes volt-e a helyzet, mint éreztem. Ott maradtam fotó nélkül, valahogy hason-térden nagy nehezen felmásztam a sziklák tetejére, szerencsére épségben, de kissé stresszesen. Utána a hasadék tetejéről lenézve Vadori "durvállta" (új szó, Google sem ismeri még!) a helyzetet és megállapítottuk, hogy a kelleténél jóval merészebb vállalkozás volt a részünkről ez a mászás, na de miről írnánk most, ha ez nem lett volna?

Ezen másztunk fel, nem látszik sajnos, hogy mennyire meredek, de az igen, hogy kb. a völgy alján lévő bükkök lombkoronájának magasságában járunk.

A napi adrenalin adagot mindenesetre megkaptuk, pontosabban előidéztük. A Zsivány-sziklák és a mögötte lévő Hideg-lyuk környéke amúgy igazán gyönyörű! Egy nagy sziklatömbökkel körülvett töbörről van szó, érdemes útba ejteni, ha arra jártok, de a sziklamászással csak óvatosan. :)

Ő nem a Farkasember, talán Piroska

A Zsivány-szikláknál

A Zsivány-szikláknál

Egyre feljebb és feljebb emelkedve folytattuk az utunkat a kéken. Ahogy emelkedtünk, egyre jobban látszott az éjszakai fagy nyoma: a fákat zúzmara borította. Hamarosan felértünk Dobogókőre, ahol az Eötvös Loránd menedékházban egy gigantikus méretű almás pitével és egy pohár forralt borral töltöttünk új erőt magunkba. A csúcsról szerettük volna élvezni a kilátást, ha lett volna, de köd borította a tájat. Helyette a zúzmarás növényzetben gyönyörködtünk. 

Kilátás Dobogókőről

Zúz Mara a kerítést sem kímélte

Zúzmarás erdő

Zúzmarás erdő

Zúzmarás erdő

Zúzmarás erdő

Szederlevél

Szederlevél

A piroson eljutottunk az Ilona-pihenőig, majd a völgybe leereszkedve az első elágazásban bevettünk egy éles jobb kanyart, s haladtunk tovább a piroson. Pedig nem kellett volna. Már jó ideje csak jöttünk és jöttünk, amikor közelíteni kezdtünk valami településhez. Elővettem a térképet, mert úgy emlékeztem, valahol le kell térnünk a pirosról. Néztük, néztük a térképet, míg arcunkra nem fagyott a mosoly. Kiderült ugyanis, hogy kb. 1 órával korábban balra és nem jobbra kellett volna fordulnunk, és akkor Pilisszentléleken lehetnénk, nem pedig Dömösön... Mit is tegyünk? Az idővel sem álltunk jól, így a végcélt Dömösre módosítottuk. A falu szélén még megnéztük az árpád-kori prépostság romjait, kicsit szétnéztünk a Duna-parton, a faluban jól kiröhögtünk egy közlekedési táblát, majd mentünk is haza a Volán Esztergom-budapesti járatával. Jobban belegondolva talán nem is volt akkora baj ez az eltévedés, különben valószínűleg kb. Klastrompusztán esteledett volna ránk.

A dömösi prépostság romjai

A Duna és kanyara

Engedtünk a kérésnek :)

A tévedés bosszantó tényétől eltekintve remek kis túra volt. A Zsivány-sziklák megmászására biztosan sokáig fogunk emlékezni, a zúzmarás erdő pedig igazán szép látványt nyújtott.

Egy kiegészítés a végére, utólag. A túra közben felmerült kérdésként a zúzmaraképződés mechanizmusa, nem tudtuk a választ. A Wikipédia definíciója szerint fagypont alatt a túlhűlt köd felelős érte, és a fajtái közül mi a "durva zúzmarával" találkoztunk.

Aggteleki KÉK - 2. rész

Mivel Túrá Zoltán és Cukimókus bejegyzéseire való várakozásunk gyümölcsözőnek bizonyult, elérkezett az idő, hogy publikáljam aggteleki kalandjaink folytatását. Íme tehát!

3. nap

Ma felvirradott az én barlangászós napom is! Azt elfelejtettem említeni, hogy előző este még megkezdődött a mai nap szervezése. Mára ugyanis egy Baradla-barlangi hosszú túra, és egy Kossuth-barlangászat kínálkozott, valamint természetesen felszíni túra. A Baradla-hosszú „öltönyös barlangászat”, ahogyan Zoli szemléletesen kifejezte. Szóval ezt a nagymama is végig tudja járni száraz ruházatban kiskosztümben rózsaszín esernyővel. Viszont a Kossuth! Vizes barlang a javából!

Szóval előző este gondosan felmértem a lehetőségeket: a felszíni túrások Jósvafőtől Zádorfalváig kékeznek, a barlangosok pedig áttúráznak Aggtelekre, ott pedig a föld alatt vissza Jósvafőre, majd d.u. a jósvafőn lévő Kossuth-barlang bejárása (bemászása, -kúszása, -úszása) következik. Gondos mérlegelés után úgy döntöttem tehát, hogy a kaland kedvéért (Hubertus!) ma a föld alá megyek. A Baradlával nem volt gond, oda nem kellett váltóruha, viszont a Kossuth-ba legalábbis két cipő kellett volna. Szerencsére Zoli pártolta barlangász életpályám fellendülését, így rámáldozta a kábé 46-os túrabakiját; ő gumucsimmában ment, én pedig a bakiban.

Így tehát ezen a napon Petivel az utunk elvált, mert ő most túrázni akart, nem barlangászni. Egyébiránt a felszíni túrázók száma ma csupán 4 fő volt.

A Baradlába jó sokan jöttünk. Az első terv az volt – máig sem értem, miért -, hogy busszal megyünk át Aggtelekre. Néhányan így is tettek, viszont szerencsére valaki felvetette, hogy át is túrázhatunk, és a többséget – köztük nyilván engem is – át is vonzotta erre a tervezetre. Így aztán elindultunk, és ezen a szakaszon, Jósvafő és Aggtelek között éltem át igazán az őszi erdő szépségét. Egy darabon magam mentem, és gyönyörű öröm járt át, hogy itt lehetek, hogy a nap színeiben pompázó elhullott leveleken lépek ebben a csodás erdőben. Azt szerettem volna, hogy a kezeim nyúljanak meg a földig, hogy menet közben is tudjam söpörni velük az avart. Gyönyörű volt az egész!

Egyébként sokat beszélgettünk, nevettünk, és olyan jó idő volt, hogy kimelegedtünk. Láttunk sok mikrokarsztformás (karros) sziklát, borókát, és Sanyi szokása szerint lázasan gyűjtögetett, hol egy követ, hol egy formás gyökeret, vagy épp ágat. Aggtelekhez közeledvén füves fennsíkon keltünk át, majd egyszer csak ott voltunk a Baradla-barlang bejárata fölött a magasban, egy kilátós sziklán. Innen már lépcsők vezettek le a barlang bejáratához, ami – nyilván tudjátok – idegenforgalom számára kiépített, evős-ivós, szuveníros placc. Időre kellett érkeznünk, és megint nagyon ügyesek voltunk. Benyomtuk a kék pecsétet, Zoli – a mai főnök – megvette nekünk a belépőt, majd egy nagy csoport nagyobb hányadát kitéve kezdetét vette a barlangi vezetővel a hosszú túra.

Ez nagyjából 7 km-t jelentett, és a végén Jósvafőnél bukkantunk a felszínre. Kaptunk az elején naaaagy fényű lámpákat, melyek – ahogyan azt Zoli bebizonyította volt – bizony lézerkardként is nagyszerűen funkcionáltak. Hullottak a kövek, a cseppkövek, és folyt a vééér! :-) Szóval a túravezetőnk (nem a hivatalos barlangi vezetőre gondolok!) a barlangban teljesen elvesztette vezetői méltóságát, és a benne élő gyermek kiélte magát :-)

Egyébiránt sok-sok szépséges cseppkövet láttunk, de mellőzöm a reklámszöveget, olvashattok erről bővebben itt: Baradla hosszú túra . Volt egy pihenő közben, ahol padok és asztalok voltak (pont mint az erdei pihenőhelyeken), ott lehetett elemózsiát vételezni. Sajnos én elfelejtettem magammal elhozni az élelmet, és az Aggtelekre való áttúrázásunk során a szervezetem feldolgozta a reggelire elfogyasztott szenyót, így Zolihoz fordultam csoki-utánpótlásért, mivel már tegnap is adott. Kaptam most is két Balcsi szeletet, a pihenőnél meg megint körbejártak jó dolgok, és még kolbászka is került, így tudtam élelmet bejuttatni a bendőmbe.

Szóval szép volt nagyon a Baradla, bár kalandosnak abszolút nem mondanám. Már d.u. volt, amikor Jósvafőn napfényre bukkantunk. Ott aztán volt, aki ebédelt a Tengerszem szállodánál lévő étteremben, mi pedig egy maroknyi emberrel elindultunk vissza a szállásra. Ott kajáltam, és felkészültünk a Kossuth-barlangra.

Az aztán kaland volt a javából! Talán 10-en lehettünk, akik vállalkoztunk rá. Mindenki beöltözött, ahogy tudott: a profibbaknak volt overalljuk gumicsimmával, a kevésbé profiknak kék papírszkafander jutott (ez ilyen gyógyszergyári vegyvédelmi holmi volt, és Nagyszájú Éva a melóhelyéről hozta magának), és az abszolút felkészületlenek csak valami rissz-rossz holmit próbáltak magukra húzni. Én ez utóbbi csoportba tartoztam; felhúztam tehát Zoli bakancsát, és a saját gatyómban mentem, mivel volt váltógatyóm. A rissz-rossz ruhákról csak annyit még, hogy a Lafuma polárpulcsimban mentem, amit sajnáltam, de ez megfért jól azzal, hogy mindenképp menni akartam. (Mellesleg utólag mindenből nyomtalanul kimosta a mosógép a vörös lét.)

Megjött tehát a barlangi vezetőnk is, beöltözött ő is, aztán felöltöttük a sisakot, lámpát, és elkészítettük a kezdő csapatfotót. Már erősen sötétedett, mikor elindultunk a közeli barlanghoz, sőt teljesen sötét volt, mire behatoltunk. A hozzáértők megtárgyalták a sorrendet, a vezető bá’ mondott néhány dolgot a barlangról, aztán megkezdtük kalandos utunkat.

Itt nézhettek térképet a barlangról: Kossuth-barlang térképe

Volt ott szűk résen való átpréselődés, piros iszapban négykézláb mászás, éles köveken egyensúlyozás, a falba vert kapcsokon szűk, patak vájta járat falán való átkelés. Nagyon élveztem az egészet! Ment a poénkodás, és István volt olyan elvetemült, hogy elhozta a fényképezőjét, ezért készültek képek is. Eleinte még kerülni próbáltuk a vizeket, de mikor elkerülhetetlen volt a belemenés, és átázott a bakancs, és megtelt a gumicsimma, nem volt többé értelme a kerülgetésnek, és élvezettel gázoltunk benne. Ment az iszapcsata is, nagyon jól éreztük magunkat :-) Aztán elértünk a Tóhoz. Itt a víz alatt kevéssel kifeszített drótok vannak, amik arra hivatottak, hogy menjünk rajtuk, és a barlang falához szintén ilyen drót van rögzítve kapaszkodó gyanánt. Kicsit olyan, mint a klettersteig, csak föld alatt :-) Ahogy ráléptem a drótra, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy rugózva behintáztassam az egészet, és persze meg is tettem :-) Roppant élvezetes volt! A Tó után az iszapos hegy jött, hát ezen nem volt egyszerű felmászni, úgy csúszott. Ekkor már nyakig iszaposak voltunk, sőt kiderült, hogy az amúgy is halovány lámpám fénye miért még haloványabb :-) Igazgatás közben sikerült lekennem iszappal.

Szóval az iszaphegy úgy keletkezett, hogy a barlang tágítása során kotorták ki, és oda borogatták. Deszkalapok voltak lefektetve, hogy visszafelé majd egyszerűen le lehessen csúszdázni rajtuk.

Ami még nagyon emlékezetes volt, az a Stég. Ez egy fémrács odaerősítve, alóla indulnak a búvárok a sötét mélységben a Reménytelen-szifon zugaiba. Jó kis borzongató sztorit adott elő a vezető bá’: itt már 5-6 búvár halálát lelte, amikor a Reménytelen-szifont derítették fel. Az egyik konkrétan beszorult egy résbe, amiről ő úgy vélte, hogy átfér rajta. Elfogyott a levegője, és megfulladt. Mikor megtalálták, már puffadt is volt. Megkérdezték a szüleit: mi legyen, hozzák-e ki, de akkor darabokban, vagy hagyják ott. És kihozták…

Ez, hogy ott ültem a Stégen, és néztem, ahogy a drótkötél eltűnik a víz sötét mélységében a Reménytelen-szifon irányában, elgondolkodtatott. Eddig amiket kipróbáltam, jól sikerültek, nem féltem tőlük, sőt élveztem. De vajon a barlangi búvárkodást bírnám…? Igazán elvetemült emberek lehetnek a barlangi búvárok! Be az ismeretlen sötétbe, egymásra hagyatkozva, hangok nélkül, egy puha közegben… Hogy szólsz a másiknak, hogy hívod fel magadra a figyelmet, ha valamit közölni akarsz…? Igazán kemény lehet.

No, de mentünk tovább, felmásztunk az agyaghegyen, és ami még emlékezetes volt, az a Kád/Medence. Egy szűk járatban haladtunk, és egy helyen csak úgy tudták a járatot tovább tágítani, hogy egy medencét avagy kádat mélyítettek. De ez is olyan szűk, hogy leülve lábbal előre kell belecsúszni, benne úgy derékig vagy még feljebb ér a víz, és két lépés után úgy kell kimászni, hogy a fej legyen előre. Ez befelé még ment is, de kifelé már akárhogy küzdöttem, csak nem bírtam kikecmeregni, Zoli megsegített hát valahogy hátulról :-)

A barlangnak számomra olyan hirtelen lett vége. Egyszer csak utolértem a többieket, akik ott gubbasztottak különböző helyeken, és mondták, hogy másszak be egy kis lyukba, mert csak úgy tudunk majd megfordulni. Bebújtam, majd még Zoli is bebújt, aztán fordult a csapat, és elindultunk kifelé. Vissza ugyanazon az úton haladtunk, mint befelé. Remek volt a lecsúszdázás az agyaghegy deszkáin, jött a küzdelmem a Kádban, és aztán a Tónál a legjobb rész: mi a végén haladó emberek egy nagy csobbanást hallottunk, és ahogy közelebb nyomultunk, hogy megtudjuk, mi történt, kiderült, hogy úszhatunk is akár ahelyett, hogy a drótokon mennénk! (A túravezető csobbanva beleugrott a Tóba.) Ezt négyen vállaltuk be, és nagy örömmel vetettük bele magunkat a Tóba! Isteni volt!!! Nevettünk, prüszköltünk, vigyorogva óbégattam: „de kurva hideg!”. Nyilván már teljesen eláztunk, rajtam a két polár jó súlyú volt, de mit számított már! Úsztunk, nevettünk, nagyon jól éreztük magunkat! Mikor kikászálódtunk a túlparton, István azt mondja: menjünk vissza, most fotóz majd! Így visszacsobbantunk, ráültünk a drótra, akár a fecskék, fotózkodtunk, majd hátrarántottam a társaságot egy ilyen fotó kedvéért :-) Fantörpikusan kalandos volt, nagyon fel voltam villanyozódva! Már a kivezető út többi részére nem is emlékszem, valószínűleg nem volt túl izgis az átéltekhez képest.

Kiérve dideregve vetettük rá magunkat az előzőleg gondosan odakészített páleszre és jägerre. Miután a butykosok néhányszor körbejártak, elindultunk hazafelé. Az előzetes tervekre rácáfolva mégsem rohanva tettük meg az utat a forró víz vonzásának engedve, hanem sétálva.

Előzőleg megmondta a tulaj bácsi, hogy barlangászat után nem lehet bemenni a házba olyan ramaty állapotba. Mivel a fürdők egy különálló épületben voltak, rögvest berontottunk. A fiúk okosan kitalálták, hogy ne trutyizzunk mindent össze, hanem csak 1 zuhanyzót, így aztán én – mint egyetlen lány, aki úszott a tóban, és így a legratyibb állapotban vala – mentem fürdeni a fiúkhoz. Beálltunk bakancsban, ruhában a forró víz alá, sűrű váltásokkal. Issssteni volt… Az a vörös szenny is megérdemelt volna egypár fényképet, amit hagytunk magunk után :-) István szerencsére időnként felmosta, így nem öntötte el a világot a piros lé. A piszkolásra ítélt zuhanyzó alatt lecsutakoltuk a ruháinkról a nagyja iszapot, aztán fittyet hányva a fiúk marasztaló szavainak, otthagytam őket édes magányukban, hogy tisztuljanak :-) Megfürödtem én is, majd Peti által kihozott tiszta ruhákat magamra öltve megpróbáltam a mosdóban nagyjából kimosni a holmijaimat. Közben vadul raktuk a fákat a kis kályhára, ami a zuhanyzók előtti előteret fűtötte. Minden fellelhető helyet körbeteregettünk, és jutott az udvarra is bőven. Nyilván azoknál nem volt cél a száradás, csak hogy legalább a fűre csöpögjék magukat.

Ez után jöhetett a jóóól megérdemelt vacsora. Aznap csak leves volt; úgy emlékszem, Sanyinak nem volt ideje főzni, és Ági, meg még valaki vállalta át a főzést. Ritkán érzem azt, hogy milyen igazán jó érzés enni, de ez egy ilyen alkalom volt. Remek kalandok után tisztán, melegben, szárazan, remek társaságban éhesen enni egy jó meleg levest… Nem is kell ennél több :-)

Közben nagyjából megtudtuk, hogy alakult a 4 fős felszíni túrás csapat napja. A kitűzött távot már dél körül teljesítették – volna. Kettészakadtak, és Peti és Pali átruccantak Aggtelekről egy közeli szlovák településre, Kecovo (Kecső)-re. Cél persze egy kocsma volt, ami meg is lett, ott pedig cimborális kapcsolatot létesítettek a helyi polgármesterre, aki több körre és későbbi további látogatásokra is meginvitálta őket. Peti egészségtelenül intenzív kapcsolatot kötött a Borovickával, azaz borókapálesszel. Úgyhogy ha hányingert akarunk nála gerjeszteni, ezzel lehet piszkálni :-)

Az az este a társasággal észrevétlenül kellemesen elhúzódott, éjfél körül feküdtem le.

Ekkorra a korábban kezdődött megfázásom már erőteljesebben elővette magát: estére hangom már alig volt, nehezen ment a kommunikáció. Nem mondom, hogy kíméltem magam az egész hétvégén, nemcsak a barlangi úszás miatt, hanem mert a szobában Petivel az ablaknál lett helyünk, és ha nem volt nyitva az ablak, megpusztultunk a melegtől. Így jött rám a hideg éjjel. Az utcsó éjjelre végül megfordultam, hogy ne a fejemre jöjjön.

Szóval ezek valszeg ráerősítettek, hogy egy évek óta nem látott megfázás jöjjön rám, ami még a hangomat is elvitte, és csak vicces kis hangocskák maradtak belőle :-)

4. nap

Na, ez egy különösen bonyolult nap volt. Ekkorra már voltak, akik elmentek haza, de jöttek menet közben újak is (ezt nem említettem). A szervezés itt már olyan bonyolult volt, hogy legtöbben át sem láttuk, és nekem még d.u. sem volt világos, meddig is túrázunk el. De kedvem sem volt rajta rágódni, mert mindenki azt mondta, amit ő gondolt, Pali pedig már idegesebb volt, így nem nagyon faggattuk.

A lényeg, hogy végül így lett: elhagytuk d.e. a Bakancsos Turistaházat, átkocsiztunk Zádorfalvára, ott egy „fehér negyedben” otthagytuk a kocsikat, kivéve kettőt, melyekkel én és Zoli átmentünk Kelemérre, és a kék útvonalán lévő Pálma-forrásnál hagytuk az egyiket. Az enyémmel visszaautóztunk Zádorfalvára, majd a többieket beérve a kocsmában a kék útra lépve megindultunk a mai túrára. Ez tehát Zádorfalvától Putnokig szólt.

Szép réteken mentünk, melyek már fakó aranyszínben pompáztak, és a piros árnyalataiban tarkálló facsoportokkal voltak telehintve. Zsoltit a Gödöllői-dombságra emlékeztették. Volt kis keverc megint, hogy elhagytuk a kéket, de aztán rátaláltunk újra. Hasznos értekezést folytattam Orsival pszichológiai témájú könyvekről, majd hamarosan Gömörszőlősre értünk. Ez egy bűbájos kis falucska, ami népi faragásokkal díszített házakból áll, van nyilvános kiállítása, és „zöld”, már amennyire egy festett térkép alapján megállapíthattuk (biokertészetet mutatott, meg napelemet, meg hasonlókat). Itt ettünk egyet, megetettünk egy végtelenül girnyó vizslát is, majd csapatfotózkodtunk, melybe a csíkos Tigriskutya fotogén módon beállt. Ő valami csíkos harcikutya volt, aki érdeklődve közénk vegyült egy időre.

Gömörszőlősről már közel volt Kelemér, ahol Sanyi várt minket. Ő ugyanis szeret külön utakon járni, mivel időnként szélsőséges gyűjtögetési szenvedélye van, és ma is valamerre másfelé járt, és Keleméren csatlakozott hozzánk. Itt a kékpecsét a Tompa Mihály emlékmúzeum előtt van, és pecsételésünk közben István kitalált egy zseniális kompozíciót, mint fotótémát: elkért sok kékfüzetet, kócosan elrendezte őket egy körben, mellé csapta Zsolti két bakancsát, én pedig, hogy a szimmetriát enyhítsem, odatettem az egyik enyémet is, és kész volt a Kék Kompozíció. Lefotózta tisztán is, majd készült Kék Kompozíció Zsoltival is, majd Dijával is, majd Zolival is.

Kelemér után sokat kell aszfalton menni Putnok felé, melyet csak néha hagy el a kék, részben hogy levágja a kanyarokat, részben pedig a Mohos tavak érintése végett. Itt még azért kalandoztunk egyet mi gyerekek. Először mind felmentünk a Mohos várhoz, melyet akár ki is hagyhattunk volna, ugyanis egy földvár-maradék, melyből csak a képzelet tud kihozni bármit is. Eztán leereszkedtünk a Kis-Mohos-tóhoz, melyet Zoli igen kedvel. Úgy néz ki a tó, hogy belül tőzegmoha, de kívül körben zöld víz van. Zoli persze úgy tervezte, hogy be kell menni a közepébe, és hárman vele tartottunk. Keskeny ágból eszkábáltunk hidat, melyen átegyensúlyozva bent is voltunk a tőzegmohán. Tökállat volt, ahogy süppedezett lépteink alatt! Néhol a víz is feljött valamennyire, és cuppogott. Fokozottan védett területen jártunk, úgyhogy tán le sem szabadna írnom egy nyilvános blogban. De hozzátartozik, hogy Zoli mondta nekünk a mohák fajtáit, és óvatosan mozogtunk, nem tapicskoltunk vandál módon! Mi felelősségteljes kalandorok vagyunk :-) Ezt ki kellett próbálni, na.

Ez után hamarosan kiértünk a Pálma-forráshoz, ahol ott várt Zoli autója. Öten kocsiba ültünk, hogy visszamenjünk Zádorfalvára az otthagyott autókért, a többiek pedig túráztak tovább az aszfalton Putnok felé [most látom, hogy Szörnyű-völgy annak a résznek a neve :-)]. Mire mi autókkal jöttünk vissza, már Putnokon értük be a csapatot. Addigra már sötét volt. Felszedtük őket, és lekocsiztunk a vasútállomásra beszerezni a 4 napos túránk utolsó pecsétjét. Itt még gazdát cserélt néhány emilcím és telefonszám, betértünk a Gesztenyés sörözőbe enni-inni, aztán búcsút vettünk egymástól. Nem volt kellemes, én annyira jól éreztem magam ezzel a társasággal, hogy fájdalmas volt kissé az elszakadás. Viszont tény, hogy haza is szerettem volna már érni, és még rettenet sok km hátra volt addig.

Összegezve: ez a 4 nap csodás volt számomra, igazán kikapcsolt agyilag, felfrissített testileg (a testem már sírt a túrázás, a mozgás után!), csodaszép helyeket láttam, remek kalandokban volt részem, és isteni túratársakkal voltam! Peti szintén kikapcsolt a 4 nap alatt, amire nagyon nagy szüksége volt. Ő is remekül érezte magát, úgyhogy csodajó élményekkel gazdagodva tértünk vissza a hétköznapokba.

Őszi kékezés a Pilisben

Az őszi szünet első hétvégéje kiváló időpontnak ígérkezett egy kis őszi kékezésre. Nem akartunk nagyon messzire menni, így választásunk a Pilisre esett, annak is egyik látnivalókban legbővelkedőbb részére, a 15. sz. túrára. Ágival és egyik szaktársammal, Péterrel vágtunk neki a 22 kilométeres kis túrának. A reggel kicsit hűvösen indult, a levegő nagyon nyirkos volt, és nehéz volt eldönteni, hogy lóg az eső lába, vagy idővel feloszlatják a napsugarak az egész környékre telepedő ködöt.

A csapat az Árpád hídnál gyülekezett, lett volna még egy jelentkező Túratársról is, de végül nem jelent meg az 56 éves úr, amit őszintén szólva nem is bántunk (legyünk őszinték, lehet ebben közrejátszott az is, hogy a tervezettnél fél órával később indultunk el). Ügyesen kibékávéztünk a Bécsi útig, és alig fél km megtétele után azonnal be is gyűjtöttük aznapi első pecsétünket a Rozália téglagyár kapujában. Kutya kivételesen nem szegődött mellénk, lehet épp egy másik turistacsoporthoz csatlakozott addigra már, múltkori túránkon jó darabon elkísért és akadályozott bennünket a folyamatos haladásban az elvileg a gyárat őrző jószág. Az Aranyhegyi-patak partját elhagyva egyből jó kis kaptató következett egészen Pilisborosjenőig. Itt kell megjegyeznem, hogy a túra útvonalát horribilis indokolatlan mennyiségű, precízen felfestett kékjelzés követte, Pilisborosjenőn szinte már viccbehajlóan minden egyes villanyoszlopra fel volt pingálva a jelzés, hogy még az se tévedjen el, aki igazán nagyon akar. Itt kicsit szusszantunk, megtekintettük a falu határában szépen felújított kis kálváriát.

Innen már messziről látható volt a Teve-szikla dolomit alkotta impozáns formációja. Az Egri-várhoz sajnos nem tettünk kitérőt, a jelzést követve az erdőbe benyúló igen izzasztó nyílegyenes, de meredek szögben emelkedő hegyoldal következett, ami lényegében fel is vitt a Kevély nyergére. Kis-Kevély, Nagy-Kevély, és már zsebben is a második pecsét :) A pecsételő hely közelében megpillantottuk a világ talán legnagyobb, fára festett kékjelzését, ami kb. az én fejem kétszeres méretű volt, ez az útvonal tényleg a festékpazarlás netovábbja.

Gyors sztárfotó, majd utunkat folytatva hamarosan elértük Csobánkát. A jelzés a falut elkerüli, és sajnos a település fölé tornyosuló függőleges sziklafalakat is, amikről bizonyára csodás kilátás tárult volna elénk. Sőt, Csobánka inkább lehangoló képét mutatta nekünk: sajnos sok helyen találkoztunk már pusztuló turistaházakkal, de ami itt, az egykor szebb napokat élt Ózon Kempingnél fogadott bennünket, az minden eddiginél vérlázítóbb volt.. A helyi vandálok mindent elpusztítottak amit csak elértek, de még jól látszott, hogy bizonyos dolgok még szinte újak, mennyire kulturált volt még pár évvel ezelőtt is a hely. Valószínűleg érdeklődés hiányában csődbe ment, de akkor is fel lehetett volna használni valami másra az éttermet és a körülötte levő néhány házat. Azon is elmélkedtünk, hogy esetleg valamelyik egyetem miért nem vesz meg egy ilyen létesítményt a Pilis szívében, Pesttől nem is messze, milyen kiváló hely lett volna pl. a TTK-s terepgyakorlatoknak, stb. A földön talált szakadt prospektusban még remekül nézett ki a kemping.

Hosszú bosszankodás után folytattuk utunkat a Szent-kút felé. A precízen felfestett turistajelzés ellenére ezen az 1 km-es szakaszon többször is homokszem került a gépezetbe, és két ízben is letértünk az útról, hibánkat azonban mindig gyorsan orvosoltuk. A Pilis ezoterikus nézetek szerint kiemelkedő hely, erről már biztos sokat hallottatok, sok legenda övezi a környék természeti kincseit. Ezek közül az egyik ilyen a Szent-kút, amely vizének gyógyító erőt tulajdonítanak. Én sajnos nem vagyok se vallásos, se babonás, de az tény, hogy ide érkezve egy egészen fura érzés kerítette hatalmába az embert. A helynek valahogy tényleg olyan misztikus, spirituális hangulata van, aki saját lelki békéjét keresi, az itt biztosan megtalálja.

Az erdőből kiérve a Kovács-patak völgyében haladtunk tovább egy végeláthatatlan mezőn keresztül, ami valami olyan növénnyel volt bevetve, amivel korábban nem találkozott egyikünk se. Leginkább cirokra hasonlított, de valahogy mégsem teljesen az, Péter lefényképezte, majd megmutatjuk Attilának és megmondja mi volt az :). Jó kis völgy-séta után megérkeztünk a leginkább várt szakaszhoz, a Szurdok bejáratához. Nem is olyan régen, még júliusban jártunk itt először, a Szurdok 30 teljesítménytúrán egy nagyon jó kis csapattal.

Már akkor konstatáltuk, hogy mivel a kéken haladunk, ide még vissza kell térnünk egyszer. Akkor itt a parkolóban volt felállítva a lekvároskenyér/szörp/gyümölcs-pont :). Remélem jövőre is indulunk, mert egy nagyon szép útvonalú, kiválóan megszervezett túra volt. Most is rengeteg emberrel találkoztunk, fiatalok, családok, nyugdíjascsoportok lepték el az egész völgyet, a parkoló tömve volt autókkal. Nem is csoda, hisz ezen az alig 1 km-es szakasz párját ritkító látványosság kis hazánkban. Szép lassan haladtunk, hogy minél jobban megcsodálhassuk ezt a vidéket, amúgy is még jócskán sötétedés előtt jártunk, már csak alig 5 km várt ránk Dobogókőig. Pilisszentkeresztre érve kis keresgélés következett, nem leltük a kékpecsétet, de aztán az egyik italbolt előtt sörözgető helyi kocsmatöltelékek átirányítottak bennünket a megfelelő helyre, a falu központjában lévő másik vendéglátóipari egységbe :) Korábban már Péter pálinkájából kortyolgattunk, de azért egy kis Hubertus csak lecsúszott a torkunkon, hogy erőt adjon a Dobogókő meghódításához.

Jó kis kaptató következett, meg is kellett közben állnunk, mert nem bírtuk már szusszal. A Zsivány sziklákon kicsit még kiszórakoztuk magunkat, majd az üdülő telepen keresztül már el is értük végcélunkat. Az Eötvös Loránd turistaháznál egész pecsétáradat (4-5 féle), valamint szabadtűzön kondérban rotyogó épp elkészült marhapörkölt, illetve halászlé illata fogadott bennünket. De mi nem engedtünk a csábításnak (már csak pénztárcánk miatt is). Sajnos mivel estére eléggé ködössé vált az idő, nem tudtuk teljesen kiélvezni a csúcsról nyíló amúgy páratlan kilátást. Mivel jócskán hűvösödött is már, a parkolóban vételeztünk egy kis forralt bort, hogy átmelegedjünk a pomázi busz érkezéséig. Nagyon kellemes kis túra volt, Péter állítása szerint még életében nem gyalogolt ennyit egy nap alatt, épp most kezd ráérezni a túrázás ízére, remélem ezentúl több túrán is társul hozzánk. Fényképezőgép sajnos egyikünknél sem volt, így mobillal készült képekkel tudom csak gazdagítani a beszámolót, ami viszont nem adja vissza a gyönyörű őszi táj látványát.