Translate

2012. szeptember 1., szombat

Hegyvidéki kalandok III. - a Triglav megélése

5. nap

Szigorúan hajnali 5-kor keltünk. Még félhomály derengett. Ahogy a kocsi felé tartottam, immár szemrevételezéssel is meg tudtam állapítani, hogy szomszédaink keletkeztek az éjjel: két kidobós Quechua sátor domborodott a fák közt.
Kávézás, újfent vizes sátor összecsomagolása, majd 6 órakor a 8 fokos hőmérséklet társaságában indultunk Szlovénia irányába. Átkeltünk egy hágón, ahol megintcsak átélhettük a „kettesben padlógáz, és mégis lassulunk…” életérzést, majd a szlovén Moistrana településen bekanyarodtunk a Vrata-völgybe. Itt már keskeny, ’hol aszfaltos, hol nem’-úton haladtunk vagy 15 km-t az erdőben, amikor is utunk végén egy fizetős parkoló várt minket. Több kocsiból már szálltak ki és öltöztek be az emberek. Így tettünk mi is. Most legalább egy hálózsákkal több holmit kellett összepakolnunk, mert a terveink szerint ma felmegyünk a Triglavra, ott alszunk egy menházban, és holnap jövünk le. A menházba ugyan elviekben nem kell semmit vinni, mert van ágy és pokróc, de mivel nem tudtunk, van-e hely a házban, inkább vittük magunkkal a hálózsákot. Jóllehet, nem sok örömmel – Judit pl. emiatt a nagyobb zsákját vitte magával, nekem pedig szinte az egész zsákot kitöltötte a dundi alvóholmi. 

hegyre fel! (fotó: Judit)
Triglav csúcs 6 órányira
(fotó: Gergő)

Megindultunk a hegynek, s a Tominskova útvonalat kerestük, sikerrel. Eleinte úgy festett, mintha egy szépséges fenyvesben haladnánk, de aztán egy nagy karabinert ábrázoló szobor közelében felkanyarodott az ösvényünk a hegynek – és innen kezdődtek a megpróbáltatások.

Kemény út volt, számomra nagyon is az. Judit hamar elhaladt, s nem is láttuk viszont, csak már a menház közelében, akkor is azért, mert nem győzött várni minket, és elénk jött :-)
Hárman maradtunk, hárman cammogtunk tovább. Meredek ösvény, sok mászás, néhol ácsolt nagy lépcsőszerűségek – nagyjából minden lépés a gravitáció kemény legyőzésére irányult. S ez tartott hosszú órákon át… 

(fotó: Gergő)


(fotó: Gergő)

 Persze megint éhes lettem, de bíztattam magam, hogy majd a beszállásnál eszek. Azonban ahogy egyre tovább és tovább haladtunk, élni kezdtünk a gyanúperrel, hogy nem is lesz beszállás. Néhol kőbe ütött vasakkal már találkoztunk, s eszünkbe jutott, amit Judit mondott: a szlovének kicsit furcsán értelmezik a klettersteig fogalmát.
Végül elfogadtuk, hogy nincs beszállás. Időnként megjelentek a drótok, de végül sehol nem karabinereztünk.
Egy szimpatikus fánál kértem, hogy együnk egyet. Jól esett megreggelizni a szokásos kolbiból, kissé már penészes kenyérből és a Csaba-féle házi ubiból. Eme ubiért rajongtam, nagyon lédús és finom volt!
Miközben majszoltunk, egypáran megelőztek minket. S jött a néni is, ki testes volt a javából, nem is fiatal már, fújtatott is – de jött, és jött, és haladt! El voltunk bűvölve tőle.

Tempónk nagyjából gyökkettő volt, s „büszkén” jelenthetem: ezt sokáig én diktáltam :-D Úgy éreztem, én így tudok majd feljutni a hegyre, hogy nem gyötröm szét magam, hanem szépen komótosan felmegyek. Gergőnek is megfelelt a tempó, így legalább nem izzadta szét az agyát, s Csaba sem sietett, mert a mai napját a házig tervezte, abba meg belefért ez a tempó. Így haladt hát kis karavánunk csodálatosan gyönyörű helyen, egyre feljebb és feljebb, kijőve a fák közül a törpecserjésbe, majd egyre több kövön, s végül már csak azon.

abból a völgyből jöttünk fel (fotó: Gergő)

Útközben kétszer találkoztunk Judit nyomaival. Első ízben csodafincsi tejkaramellát hagyott egy sziklán számunkra, ám 3 helyett már csak 2-t találtunk ott. Ahogy meghallottam a hírt, hogy ránk vár tejkaramella, úgy megörültem neki, hogy az sem kókasztott le, hogy nincs már meg mind a 3. Egészségére váljék annak, aki elvitt egyet! Őszintén nem sajnáltam tőle.
A következő alkalommal pedig a megkezdett zacskó csokis mandulát hagyta hátra számunkra, melyből hasonló örömmel ropogtattunk. Juditnak ezek a gesztusai nagyon a szívembe lopták magukat, nagyon ötletes és kedves volt :-)

zergecsalád (fotó: Judit)

Hamarosan háromtagú karavánunk kéttagúra sorvadt, ugyanis Csaba abbahagyta az önvonszolást, és felvette normál tempóját. Gergővel mi hátramaradtunk, én nem tudtam gyorsabban menni, neki meg gondolom, mindegy volt. Én megint ettem egy kicsit, mert újfent megéheztem – s akkor láttuk meg a távolban mászó Csabát, hogy már Judittal a nyomában halad tova. Ekkor jött ugyanis vissza elénk Judit, s Csabával találkozva vele tartott vissza a ház felé. 

"vajon milyen messze még a ház...?" (fotó: Csaba)

Én már nagyon fáradt voltam, és minden magaslat mögött a házat sejtettem. Ez azonban egy darabig még nem mutatta magát, míg aztán egyszer csak előbukkant a teteje, majd a többi szerkezete is – és ott voltunk hát a Triglavski domnál! Sikerrel felküzdöttük magunkat nagyjából 1000 m-ről nagyjából 2510-re! Judit nagy, lelkes vigyorral jött elénk, s győzött mesélni. Régóta volt már egyedül :-) Elmesélte többek között, hogy egy anyazerge és kicsinye haladtak egy jó darabig előtte az ösvényen, s lehetősége nyílt remekül fotózni őket. Mi sajnos csak zergeproduktummal találkoztunk. 

Triglavski dom (fotó: Csaba)

Nagyjából leájultam a menház teraszán lévő egyik asztalos padra, s jelenleg úgy éreztem, a csúcstámadást én is kihagyom ma. Ugyanis a Triglav csúcs ott virított két magaslattal és 300 m szintkülönbséggel odébb, szinte elérhetetlen távolban. Csaba pipázni vonult, Gergő követte, mi pedig Judittal megittunk egy teát. Ekkor már olyan szinten ki voltam száradva, akár egy múmia. 

a Triglav csúcs a távolabbi magaslat

A hivatalos kiírás szerint innen a csúcsot 1 óra alatt el lehet érni. Így aztán eljött a döntés ideje, hogy ki indul el fel, és ki marad. Judit ment, ez számára nyilvánvaló volt. Csaba maradt, ezt ő már eldöntötte rég. Gergő bírta még fizikailag, s mivel kedve is volt hozzá, ő is a csúcstámadás mellett döntött. Engem meg gyötört a bizonytalanság. A testem szörnyen fáradt volt, ám a lelkem ment volna a magasba. S még kísértett az első napi sikertelen csúcstámadás emléke is, de aztán Gergő felhívta rá a figyelmemet, hogy most nem kell sietni, nem kell időre menni, a csúcs nem zár be, ámbár lehet, hogy a csúcs egy amolyan rakétasiló, aminek a világítását x órakor lekapcsolják, s leeresztik a föld alá. Vizuális memóriám egyből produkálta az ötlethez való képeket, s olyan könnyezős nevetésben törtem ki, hogy meg kellett állnom, mivel biztosan félrelépek a sziklákon, hisz mit sem láttam a könnyektől. Mivel ekkorra már elindultunk fel, én is. Úgy döntöttem, megyek, amíg bírom, s meglátjuk, mi lesz.

És végül sikerült! Lassan haladtunk, az én pihenős tempómban, illetve néhol hatalmas torlódás volt a gerincen, mert valóságos népvándorlás folyt a csúcshoz. Ilyenkor volt, hogy perceket vártunk, amíg egy keskeny részen elengedtük a visszafelé haladókat.

útban a csúcsra (fotó: Gergő)

Megcsináltuk! Tök jó, hogy feljutottunk a Júliai-Alpok legmagasabb csúcsára, a 2864 m magas Triglavra! Káprázatos panoráma, „csúcsűrhajó”, pecsét – és az éhenkolbász és bátor csókák csapata, kik szó szerint a tenyerünkből ettek!
Mivel hoztunk fel magunkkal müzlit, hogy majd itt esszük meg, most azokkal koccintva gratuláltunk egymásnak, s elmajszoltuk. 

a Triglav csúcsűrhajójánál
csúcspanoráma (a kép közepén a mélyben a menház)
éhenkórász csóka


Visszaindultunk aztán, s legalább egy órás folyamatos combizom-nemkímélő lefelé ereszkedés után újra a háznál voltunk. Megtekintettük a szobánkat, melyet Csaba intézett addig: egy keskeny, két db emeletes ágyat tartalmazó külön lakosztály volt. S micsoda borsos áron: 29 €/fő egy éjszakáért! A tömegszállás is lett volna vagy 25, igen drága egy menház ez, ezt a kajaárakból is megállapíthattuk. Ugyanis eztán levonultunk az étkezőbe, én ettem egy meleg levest (melyre már órák óta vágytam), Judit valami bolognai-szerűt, a fiúk meg… Hát ezt még körülírni sem tudom :-) De szerintem jó volt, őszintén szólva sztem nekem bármi jó lett volna akkor, olyan éhség gyötört – meg amúgy is: megérdemlem! Úgy éreztem, szép teljesítményt nyújtottam ma.

Vacsi után a csapat még folytatott némi eszmecserét az emberi korlátokról, elsősorban a fejben eldőlő dolgokról, hogy kinek mi miért sok, aztán már jó korán, még világosban felvonultunk a szállásra. Én hamar elástam magam a két pokrócom alá, eleinte még csak amolyan szunyóka módiban, majd aztán fokozatosan mind elaludtunk. Azt még érzékeltük, hogy leszállott a felhő a házra, s esik az eső – és ennek fényében különösen hálás voltam a körülményekért, melyek lehetővé tették számunkra, hogy megjárjuk a Triglavot!


6. nap

Utolsó napunkon 6-kor keltünk ki ágyunkból, s kezdtük összevakarni magunkat, hogy időben elinduljunk le a hegyről, s délre már lent legyünk a parkolóban. Mindenki szeretett volna ugyanis este még emberi időben hazaérkezni otthonába.

reggel a Triglavski domnál (fotó: Csaba)

Felkelés után utamat a wc-mosdó felé vettem, ahol elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a tükörbe. Észleltem, hogy a fejem nagyjából másfélszer akkora, mint amúgy. Szemeimen keskeny résen láttam ki. „Kici kínai!” – konstatálta Gergő. Asszem a szervezetem már kissé megviselt volt, no meg ahhoz sem volt szoktatva, hogy 2500 m-en alszom. Vagy ki tudja, mi volt az oka. 

Csaba kávézott, mi többiek csak összemotyóztunk, aztán 7 felé el is indultunk le a hegyről. Bazi hideg volt kint! Ám ez igen gyorsan változott: kicsivel lejjebb már pólóra vetkőztünk. A Nap is elő-elősütött. 

úton le (fotó: Gergő)

Egy darabig a tegnapi feljöveteli útvonalunkon haladtunk, azonban egy elágazásnál rátértünk a Pragnak nevezett útvonalra, s ez vezetgetett le minket a hegyről. Hát ez sem egy átlagos út volt: sok helyen tolatva mászást alkalmaztunk, néhol pedig S betűként kanyargó törmelékutacskán csúszkáltunk. Combizmaink immár a sokadig napon voltak intenzíven igénybe véve – csak pár ilyen hét kellene, és totál kicombosodnánk :-) Most is fáradtan poroszkáltam a csapat végén, egyedül Gergő maradt mögöttem. Judit szélvészként hasított lefelé, Csaba a nyomában – időnként bevártak minket. Csaba előtt amúgy le a kalappal: tudni kell, hogy hosszas fontolgatás után vállalta be ezt az útvonalat annak meredeksége és kitettsége miatt. Azonban végül hibátlanul teljesítette, jó tempóban haladt, s végül ők Judittal már teljesen elhagytak minket.
Egy megemlítendő érdekesség: elég sok ember érkezett szembe velünk, tehát néha elengedtük őket. Az egyik helyen egy egész tekintélyes csoportosulás mászott szembe, s Judit szóba elegyedett az egyik fickóval angolul. Utólag mesélte beszélgetésüket: ők egy zenekar voltak, s a hangszereiket magukkal cipelve + nagy zsákkal a hátukon másztak felfelé a Triglavra, hogy aztán majd a Planica házban tartsanak este koncertet. Hűha, ez igen! Kicsit máshogy értelmezik errefelé a túrázást az emberek! Ezt egyébként nem csak a zenekar mutatta, hanem hogy egészen éltes korú emberek is érkeztek szembe velünk, kitartóan szuszogva felfelé a hegyre. Talán ekkor fogant meg Csabában a gondolat, hogy a magyar társadalom halálra van ítélve a lustasága miatt…

ideális reggelizőhely

Hihetetlen helyen haladtunk egyébként lefelé a hegyről. Alulról felnézve elképzelhetetlennek tűnt, hogy ezen a hegyoldalon ember megvesse a lábát – s most mégis óvatosan, fokozatosan ereszkedtünk lefelé, rengeteg kanyart, mászást vegyítve bele. Valahányszor lenéztem, hívogatóan simának tűnt az út a mélyben – holott ez csalóka volt, hisz meredek volt még az is! Alig vártam, hogy sík úton mehessek. Aztán eljött ennek is az ideje: 10 felé leértünk a völgybe, s egy üres patakmeder mellett haladtunk a parkoló felé. Végül már fák között mentünk, s pénzváltás okán elkövetett sörözésre betértünk az Aljazev domba, mely a parkoló közelében volt. Felnéztem a hegyre, és egyszerűen elképesztő volt a tudat, hogy ott másztunk fel tegnap, s ma ott jöttünk le! Irdatlan volt a hegy!!!

Magyarországon ilyen táblát nem látni...

Hanyagul bevetődtünk a kocsiba, s lejjebb, még a Vrata-völgyben megálltunk egy helyen, és megejtettünk egy frissítő mosdást a jeges vizű patakban. Mennyei felfrissülés volt! Így nem kellett a sok órás hazautat önmagunk és egymás szagában pácolódva tölteni a kocsiban. Megkávéztunk, elrendeztük a cuccokat, aztán már tényleg indultunk haza. Bevállalva egy szlovén pályamatricát első körben egy benzinkútig haladtunk, ahol huzamosabb sorban állás után teletömve „anyám kocsijának” gyomrát, hasítottunk a pályán Magyarország felé.

Ez a hat nap egy szelet mennyország volt, ez meggyőződésem. Nekem fizikailag nagyon kemény volt, de mivel szeretek aktívan élni, ez nemhogy problémát nem okozott, ellenkezőleg: élvezet így elfáradni! Szellemileg frissítő élmény volt, hisz imádom a hegyeket! Sok újat hozott, sok tapasztalatot, igazi élményeket, értékeket.
Mind hálásak vagyunk azért, hogy az időjárás lehetővé tette nekünk, hogy véghezvigyük, amit elterveztünk!

(fotó: Gergő)






2 megjegyzés:

  1. Hát Dia ez az élménybeszámoló tényleg egy élmény volt mintha veletek másztam volna én is

    VálaszTörlés
  2. Dia, ez az út háromszorosan szuper lehetett!!! Nagyon irigykedem, bár nem sokára "visszavágok/-vágunk" a radnai beszámolóval! ;)

    VálaszTörlés