Translate

2013. június 14., péntek

TT az éj leple alatt

Az elmúlt szombaton került megrendezésre a Gödöllői-dombságban egy éjszakai TT, melynek a 30 km-es távján indultunk többen, úgymint: Zsolti, Ági, én, valamint Erika, Laci és István. Zsoltitól az elmúlt egy évben többször hallottam a sztorit a tavalyi túráról, mely igazi kalanddá alakult az éjjel folyamán rájukköszöntött iszonyatos vihar jóvoltából :-) 
Nagy kíváncsisággal állottam a túra elébe, hisz éjszakai TT-n még nem próbálkoztam. Azt tudom már, hogy az alvástalanságon igen nehezen tolerálom, és most kíváncsi voltam, ilyen környezetben ez milyen szinten zajlik majd.

Tavalyhoz képest most vihar nem volt, csak lágy, enyhe éj. A mulatság előtt azonban még Zsoltival hivatalosak voltunk Ágihoz egy másik fajta mulatságra: azaz egy kis vendégeskedésre. Így aztán szombat d.u. fel is csüccsentünk Zsoltival az Örsön a HÉV-re, hogy Ágiék felé vegyük az irányt, aki telefonon már tájékoztatott minket, melyik megállónál hagyjuk el a járművet. Mi azonban kissé elbeszélgettük a figyelmünket, és Zsolti egyszer csak arra eszmélt, hogy túlmentünk! :-) No, igazából csak egy megállóval, szóval nem volt gáz, inkább csak vicces :-)

Visszasétáltunk hát, majd Ági irányításával mesebeli lakukhoz tértünk. Mesebelit írok, mert rettenetesen megragadta tetszésünket a ház és annak udvara!
A kerítés zöld volt a növényzettől. A kapun belépve csak előrefelé láttunk, mivel rózsával befuttatott alagútban találtuk magunkat! Elöl szemben pedig egy régi kisfiúszobor, előtte régi medencével! El voltunk ájulva! A medencében nem volt víz, és repedezett volt - számomra csak még varázsosabbá tette a hangulatot! A szobrot megkerülve a rózsaalagút még folytatódott kicsit, majd ott volt szemben a régies ház, széles és repedezett lépcsővel a szemközti ajtóhoz. Úúúú, nagyon király!! Az udvar füves, régi fákkal, bokrokkal, tujákkal... Egyszerűen nagyon tetszett Zsoltinak is, meg nekem is!

Rajongásunkat csak fokozta, hogy Ági készített nekünk krumplisalit, rántott husit, sütit és teát. Teljesen otthonosra vettük a figurát: a félkész krumplisalit fogtuk és eszegettük, és szinte minden ételre rávetettük magunkat :-)) Szerencsére Ági remekül tolerálta ezt :-))) (Én személy szerint igen éhes voltam!)

Bár az ég borús volt, és össze-vissza esett az eső, kipiknikeltünk az udvarra, s ott folytattuk az étkezést és jókedvezést. Nagyon-nagyon jól éreztem magam ott, remek volt a társaság, remek volt a hely, és nagyon jól esett az étek! Ági, köszönjük még egyszer a páratlan vendéglátást! :-))

Ági fotóval dokumentálta ottlétünket:

a pocok betárazott :-D

Sikeresen tele is ettem magam. Ilyen jóllakottan még nem indultam TT-re :-)

Közeledett a HÉV-idő, így összekaptuk magunkat, és indultunk. Zsolti tartotta a kapcsolatot a csapat másik felével, ők pedig rendben rajta is voltak a HÉV-en a megbeszéltek szerint. Így aztán ott állt össze a teljes csapat.

Gödöllőn a rajt az Erkel Ferenc ált. suliban volt. Negyed 9 felé lehettünk ott, és egész sor állt a suli előtt. Becsekkoltunk aztán, és kezdetét vette a mulatság.

A kapott térképvázlat szerintem csapnivaló volt, de igazából meg sem próbáltam használni, mivel Erika és Zsolti meg Laci tudták az utat, lévén már nem először járták be. És akkor itt kell megemlítenem mintegy mellékesen, hogy ebben a beszámolóban most nem nagyon lesz útvonalleírás, fénykép pedig egyáltalán nem lesz :-) Indokaim a következők:
  • mivel rendes térképem nem volt, és mivel sötét időszak volt, és mivel útismerő túratársak is voltak, én most kikapcsoltam beépített GPS-emet, és kényelmesen követő módba állítottam magam :-)
  • a fényképezőmet pedig nem is vittem, eredetileg azért, mert már nem fért bele a kiszsákomba, aztán meg igazából nem is éreztem szükségét egyszer sem a fotózásnak
Szóval így volt. Ez a beszámoló most inkább a személyes érzéseimről, megtapasztalt dolgaimról, levont konklúzióimról szól. Na jó, általában a többi is ezekről szól :-)

Tehát, 20:40-kor sikerült elrajtolni. Azt még tudom, hogy az Erzsébet-parkon át vettük az irányt, de onnan aztán igazán nem sok ötletem van, ami az útvonalunkat illeti. Mentünk a TEVA mellett, felmentünk egy az autópálya fölött áthaladó útra, mentünk emelkedőn csúszós sáros talajon, mentünk kivágott erdő helyén, melyen az út is eltűnt, s csak a szúnyogokat felriasztva, bokrokon átkelve tudtunk utunkra visszatalálni. Van emlékem hajnali ködös rétről, Szent László-kilátóról és a mellette elhelyezkedő ellenőrzőpontról, s megvan Kerepes, ahol megpihentünk kicsit. Mogyoródon is átmentünk. Most csak ilyen szintű útmutatásra vagyok képes :-)

Fitten indultam a túrán, és hajnali olyan kb. 2-ig meg is voltam. A lámpát egész sokáig nem kapcsoltam fel, mert remekül lehetett látni, sokáig világosabb volt az ég minden másnál. Az időjárás is nagyon kitűnő volt, az idő nagy részében elég volt a póló is. Esőt sem kaptunk, szóval idén nem lett belőle olyan világraszóló élménydús kaland, mint amilyen tavaly volt a résztvevőknek :-) Ezt a tavalyit egyébként több pontőrrel szóba elegyedve fel is emlegették a "túlélők" :-)

Hajnaltól kezdve egyre jobban zombimódba kapcsolódtam. Egyre jobban nyomott az alváshiány következtében fellépő álmosság. A szemeim minduntalan megkíséreltek lecsukódni. Valamint ezen túl is fáradtam úgy egész testileg. Volt nálam egy energiaital (gondoltam, túlélőkészletbe jó lehet), azt megittam, de nem nagyon rémlik, hogy bármi hatása lett volna. 

Hát, innentől vészesen lefelé ívelt a karrierem. Az álmosságból már nem tudtam kikecmeregni, félig lehunyt pillákkal, magam elé meredve haladtam. Hihhetetlen módon fáradtam, nem is értettem, elvégre a 30 km az nem kuriózum, és mégis... A helyről egyáltalán fogalmam sem volt, de ha ébren vagyok, sem sok lehetett volna, lévén koromsötétség. 

Valahogy egyszer csak nekiállt pirkadni. Érdekes volt a gondolat, hogy mentünk egész éjjel. Az az időszak, amikor valóban sötét volt az ég, elég rövidkének tűnt...
Nagyon szívesen lefeküdtem volna aludni, ez egy nagy vágyam volt. Leghátul húztam magam, csak a megszokás vitt előre.

A célba beérve enni-inni nem bírtam, csak azt néztem, hová lehet leülni. Elképesztőnek találtam, hogy nincs egy szék sem odakészítve, ahová a megfáradt túrázó letehetné popsiját. Úgyhogy nem törődve az egyetlen padon elhelyezett idegen csomagokkal, közéjük helyezkedtem. Aztán csak pihegtem, próbáltam életben maradni.
Mindeközben Zsolti, akinek fogalmam sincs, hogyan sikerül kb. 2 db Horalkyból ennyi energiát kisajtolni, ugrándozott, dalolászott, vigyorgott... Én félhalott voltam, és hányinger is megkörnyékezett. 

5 óra után értünk a célba, szóval a 8 órás szintidőből úgy 20 perccel csúsztunk ki. Ez azonban nem számított a szervezőknek, az oklevelünkön "szintidőn belül" szerepel, és kaptunk sünis kitűzőt is.

Bakker, egész éjjel mentünk... Kivoltam.
Konklúzióim:
  • az éjjeli TT-nek kizárólag a teljesítmény szempontjából van szerepe, élvezeti értéknek- ami a tájat illeti - híján van. (A társaságot most itt nem taglalom, mert az nyilvánvaló, hogy annak mindenféle helyzetben szerepe van, és jelen esetben semmi kívánnivalót nem hagyott maga után!) Hozzátartozik, hogy életemben először jártam a Gödöllői-dombságban, és mit sem láttam belőle :-)))
  • jelen állapotomban nem bírom én az éjszakázást... Ez már a múltkori zempléni túlélőn is felsejlett, de most aztán csak megerősödtem ezirányú hitemben. Az életmódom, fizikai állapotom szükségessé teszi, hogy éjszakai pihenjek.
Összességében: nagyon érdekes és hasznos tapasztalás volt, és azt szűrtem le belőle, hogy a jövőben ezt a fajta túrázást nem feltétlenül fogom erőltetni, mert nem adott annyi örömöt, hogy érdemes volna.

Hazafelé a HÉV-en már szunnyadtunk, de aztán még várt rám egy órás vonatozás Szfvárra, azaz egy óra kemény küzdelem az elalvás ellen... Na, ez pokoli tud lenni. 

Öröm és hála, hogy lehetőségem volt kipróbálni ezt a fajta túrázást is! :-)

2013. június 4., kedd

a Kelet-Mecsekben bóklásztunk...

... pünkösd hétfőjén anyukámmal és apukámmal. Már korábban előrevetítettem nekik, hogy ha megyek haza, jól elmegyünk majd valamerre kirándulni. Nálam az erdőjárás családi örökség, bár ők jó ideje nem voltak semerre. Úgyhogy miután apukám elénk tárta az útvonalat illető tervét, bedepóztuk magunkat Gyíkba (az autóm - a szerk.), s elporoztunk Óbányára.

Ezt a kis zsákfalut hívhatnánk a Kelet-Mecsek kapujának szerintem - legalábbis számomra az! Vagy inkább az előszoba, mert a hosszú völgyön a falu felé haladva már a Mecsek zöldellő dombjai között vagyunk. A faluból indulva több túraútvonal is kínálja magát. Mi a Z+-t választottuk, s máris a Döngölt-árkon haladtunk, mely - szüleim egyre növekvő aggodalmára - folyamatosan emelkedett. Bizony nagy volt az öröm, amikor felértünk a nyeregbe, ahol "padasztallal" várta a megfáradt vándorokat egy helyes kis fa alatt, s vadászlak is volt a kedves kis réten.


Egy kis pihenő után folytattuk utunkat a Réka-völgy irányába, immáron lefelé, a gravitációval alkudozva. Volt, hogy elkapott a kétség, jófelé haladunk-e, mert valahogy nem teljesen egyezett a térkép a valósággal ezen a szakaszon. De ahogy leereszkedtünk egy meredek vízmosás peremén haladó ösvényen, s elértünk egy vizes rétet, útjelző táblával rajta, s a P+-ra tértünk át, elmúltak a kétségek. Innentől a Réka-völgyön haladtunk végig az Öreg (Halász)-patak mentén, rajta többhelyütt átkelve.


Szép rész volt, sokszor meglehetősen elhagyatott benyomást keltett. Néhány helyen pedig a Burok-völgyet juttatta eszembe: :-)


Elértük aztán a Réka-kunyhót, mely valójában kunyhónál azért jóval több. Előtte csinos kis lugas áll, és a közelben van az Etelka-forrás is. Jó kis pihenőhely, mi is pihentünk egyet, ittunk forrásvizet is.

megbújik a Réka-kunyhó

A szülék úgy döntöttek, hogy következő megállóhelyünk a Zengő-kőnél lesz, s ott majd el is készítjük a magunkkal hozott elemózsiát. Ez a hely egyébként a Zengő alatt van, nem túl messze tőle, s én el is képzeltem, hogy amíg majd ők az élelem szervírozásával foglalatoskodnak, én teszek egy csúcsmenetet.

Bár a Mecsekhez különleges érzések fűznek, de sajnos azt kell hogy mondjam, egyelőre túl keveset jártam lankáin. Így maradt ki eddig életemből a Zengő is, mely a maga 682 m-ével a Mecsek legmagasabb pontja. Most pedig végre, először, itt jártam alatta - remek alkalom kínálkozott a felkeresésére!

Kellemes útvonalon haladva, bár megintcsak pihentetésre ingerlő kaptatóval értük el a Zengő-kőnek nevezett pihenőhelyet - illetve még közvetlenül előtte a fák közt pihenő hatalmas monstrumot, melyet apukám unszolására jól megmásztam, s ő lefotózott. 

ezzel járok az erdőbe :-D
A tisztáson már ott találtunk egy 4-5 fős idősebb társaságot. Épp kártyázáshoz készülődtek, az élelmük pedig ötletes módon készült egy hatalmas kövekkel körülbástyázott tűzrakóhely fölött: fa háromlábon lógott egy lyukacsos vaslap, amin fűszerezett húsok sültek. Szerencsénk volt, mert épp készen lett az ételük, s miután az egyik bácsi lebontotta a sütőalkalmatosságot, a szülők nekiláttak a mi kis csomagocskáinkat a már kész parázsba dugdosni. (A csomagocskák tartalma vala: kolbászka, szalonna, hagyma, krumpli, paprika, alma.) Én megtekintettem a térkép által jelzett emlékművet, valamint a rétet kedvelő lepkéket, majd nekiláttam a csúcstámadásnak.

emlékmű a Zengő-kőnél
megy az étel be a sütőbe :-)
Egy térképpel felszerelkezve indultam. A csúcsra vezető út hivatalosan nem innen a tisztásról indul, hanem jóval távolabbról - viszont a széles kitaposott meredek csapás egyértelműen jelezte, hogy szinte minden innen induló erre vágja le az utat. Így aztán én is ezen haladtam, és masszív tempóval hamar elértem a jelzett, sárga utat. Innen visszaesett a tempóm, mert hosszú és meredek szakasz következett, melybe több pihenőt iktattam. Minden pillanatban felfelé kémleltem, mikor bukkan elő a geo mérőtorony (képeken már láttam, hogy az van a csúcson), vagy hogy hol ritkulnak a fák, hol jelenik meg valami csúcsszerű képződmény. Jó darabig ezek közül egyik sem történt meg, hátratekintve pedig nem volt kilátásom az összeboruló fák következtében, így aztán csak haladtam tovább. Közben az éhség nekiállt mardosni, s jó érzéssel gondoltam a parázsban sülő finomságokra, melyek majd jutalomként várnak lent.

Egyszer aztán hangok jutottak el fülemig, s a fák közt a geo mérőtorony beton lábacskája jelent meg. Felértem! Hát, elfáradtam azért :-)
Egy család piknikelt a torony mellett, egy pár pedig a torony ajtajában várta, hogy a fent lévő emberkék leérjenek. Amíg én is velük vártam, vetettem egy pillantást a Zengővár romjaira (erről majd picit később bővebben, mert izgi!), mert szegény romok többet valóban nem értek meg, valamint a toronyra erősített táblára, mely a Zengőt ért lokátor-atrocitásnak állított emléket.

ennyi ma a Zengővár
Felsorjáztunk aztán a toronyra, a pár, majd én. Ekkor már tényleg totál éhes voltam, és úgy éreztem, eléggé leürült a szervezetem. Nagyon vágytam már a lenti falatokra...
A toronyból a vágyott panoráma kacsintott vissza: előttünk volt a Hármas-hegy, a Köves-tető, távolabb pedig a Misina... Óóó, Mecsek!!! Csodás zöld lankáid, csúcsaid, emlékeid...! IMÁDOM! Sikerült elkészítenem azt a képet, mely számomra egy válasz arra a soha fel nem tett kérdésre: "mi nekem a Mecsek?" Íme, ő az:

jobbra a Hármas-hegy, majd a Köves-tető, szemben a Misina a TV-toronnyal
Micsoda jóság volt végre a Zengőn lenni, s innen tekinteni a Mecsekre!!! Elmondhatatlan :-) De az érzés immár mindig itt lesz :-)
Készítettem még sutyiban egy fotót, amin a pár is rajta van, de csak viszonyítási alapként :-)


Amikor úgy éreztem, elég, indultam lefelé. És aztán szinte meg sem álltam a pihenőhelyig, ahol már...

De itt most közbe kell vetnem egy pillanatra néhány infót a Zengővárról, melynek azóta utánaolvastam, és csuda érdekes dolgokat leltem! Ugyanis azt írja: Miklós-várnak is hívják. Már itt felvillant bennem valami... Tovább olvasva: felemlegetik a közeli Máré-várat, és a Máré vitézhez és Miklós vitézhez kapcsolódó legendát. Hát persze, én erről már olvastam! Valószínűleg a Baranya megyei mondák és legendák (vagy hasonló) c. könyvemben méghozzá! Fú, de kár, hogy nincs most itt az a könyv! De most találtam egy elsőre jónak tűnő honlapot, ahol szépen elmeséli a legendát - nem is húzom most itt ezzel az időt, max a mézesmadzagot: Máré vitéz és Miklós vitéz testvérek voltak, s közeli várakban székeltek. Egyszer aztán a király hadba hívatta őket. Máré elbúcsúzott szép fiatal feleségétől, s kérte, várjon rá hűségesen. Miklós viszont... 
No, tovább nem mondom, akit érdekel a legenda két hasonló változatban, itt tudja olvasni bővebben! :-))

Nos, szóval azt kell mondanom: szinte lezáporoztam a hegyről. A tisztáson már nem sok volt vissza az éteknek a parázsidőből, én pedig addig eleget tettem idősebb szomszédaink invitálásának, hogy kóstoljam meg az ő ételüket :-) Leültem asztalukhoz, míg ők kártyáztak, s eszegettem kicsit az odatálalt husiból, beszélgetve. Majd amit hagytam, engedelmükkel a szüleimnek vittem el, s cserébe összeállítottam egy csinos kollekciót a mi közben elkészült élelmünkből is a számukra. Ételcsere - ezt szeretem, ez hatékony, és változatos táplálkozást tesz lehetővé :-D

Szóval közben mi is előkapartuk a "gesztenyénket", s nagy éhesen rávetettük magunkat. Hát, elmondhatatlanul jól estek a falatok, a szervezetem jóízűen fogyasztotta! Szó nem hangzott, csak rágtunk :-))

Nem sokat maradtunk aztán. Összepakoltunk, és indultunk tovább, mert már észleltük, hogy a tervezett távhoz és az idő múlásához képest nem haladunk megfelelő sebességgel.

Nem sokkal később Püspökszentlászlóra értünk. Ez egy aprócska falucska, mely teljes egészében el sem érhető szilárd burkolatú úton. Nekem rögtön Vérteskozmához tűnt hasonlatosnak, mely falu csak nyaralófalu funkciót tölt be, nincs állandó lakos, nincs bolt, posta vagy kocsma. Püspökszentlászlón nem mentünk végig, így nem tudom, pontosan milyen.
Itt már rengeteg ember sétált, melynek oka volt az itt található arborétum, valamint egykori (?) püspöki kastély is. Mivel nekünk nem volt sok időnk, sajnos nem tudtunk túl sokmindent megnézni (de beszéltük, hogy vissza kellene majd jönni ide még, engem főleg az arborétum és a kastély érdekelne!), de aztán anyával picit bekukkantottunk a kastélyparkba. Fúúúú, hát az csudajó volt, az alábbi képek szerint:

a kastély bejárata...
... és egyből vele szemben a park (fakított fotón)
Engem az ilyen régi kastélyok, málladozó, titokzatos épületek, ódon parkok annyira vonzanak!!! :-)

Szóval, ehelyütt bőven van még mit felderíteni, legalábbis nekem :-)
Még egy érdekességet fotóztam P.szentlászlón: ötletes bakancs-újrahasznosításról méghozzá :-)


Szóval rövid téblábolás után az észak felé vezető sárga jelzés felé vettük utunkat, s általa hirtelen vad kaptatóval találtuk szembe magunkat. Szegény szülőknek erősen meggyűlt vele a bajuk - de szuszogtam én is, mire az aszfaltos út kereszteződéséhez értünk. Épp akkor érkezett szemből egy társaság néhány kicsi gyerekekkel megspékelve, s az út menti pihenőbe telepedtek. Anyáék is odatették magukat rápihenvén a folytatásra. Itt két dolgot említenék meg:
  1. az egyik kisgyerek, amikor meglátott engem, azt mondta: "ott egy boszorkány!" Anyukája győzött pironkodni (mellesleg teljesen feleslegesen, mert nekem tetszett a "beszólás"), én pedig egy "lebuktam..."-mal nyugtáztam az eseményt :-)))
  2. a pihenő fagerendájára felvésve apa egy remek életbölcsességet szúrt ki, melyet mindenképpen érdemesnek találok megosztani veletek (hátha valaki még nem tudja): "punci + fütyi = baba" :-D
Kapaszkodtunk tovább felfelé, mert még mindig emelkedett az út. Itt volt hamarosan a Diós-kút, ahol töltöttünk vizet, és ittunk is. Mellesleg a Kelet-Mecsek meglehetősen jól ellátott forrásokkal, utunk során többel is találkoztunk.

anyuka vizet vételez
A térkép útmutatása alapján próbáltam tartani a lelket a szülékben, hogy már nem sok van vissza, mindjárt felérünk! Anyukám már igen fáradt, több pihenőt be kellett iktatnia - de aztán valóban fel is értünk, és hamarosan egy elágazásnál jobb kéz felé a zöld jelzésen haladtunk tovább. Itt már lankás szakasz volt, rövid és enyhe emelkedőkkel, inkább több lejtővel, úgyhogy jobban haladtunk. 
Jött szembe 3 erdei lovas, félrehúzódva elengedtük őket.

A Szamár-pihenő nevű helyen megintcsak utat váltottunk, és meghazudtolva korábbi okfejtésemet, lefelé csorogtunk Kisújbánya irányába. Kellemes szakasz volt ez! Egyszer csak előttünk tisztás látszott még némileg odébb, és anya vidám kiáltásokkal egy ott gubbasztó nyuszit azonosított. Több fotót el is lőttem róla (mármint a nyusziról :-)), nagyon édi volt, ahogy ott leledzett, nem volt idegbeteg, mert nem rohant el rögtön, ahogy meglátott minket. Sőt, még kacskaringózott is, mert előbb bal kéz felé ugrabugrált el, majd meggondolva magát a másik irányba vágott át, így még tovább tudtuk csodálni.

nyuszka pajtás
Aztán mi is kiértünk a rétre, és győztük csodálni szépségét. Harsány zöld volt a fű, és jókora rét volt, magas fűvel és egyéb növényekkel. Távolabb egészen puhának látszott a napfény és a szél játékának eredményeképp. Gyönyörű volt!


Ez a hely már egészen közel volt Kisújbányához (mely amúgy a Dél-dunántúli Kék egyik pecsételőpontja), és hamarosan elhagyott istállóépületek mellett haladtunk, aztán jöttek az üres és lakott, meglehetősen kieső házikók. A településnek csak a szélét érintettük, mert innen tértünk rá a térképem szerint névtelen, ám annál fontosabb patak mentére, mely Óbánya irányába folyt, s most már a faluig itt haladtunk.

Nos, ez egy csodaszép rész, mindenkinek melegen ajánlom! Itt is több helyen át kell kelni a patakon (természetesen köveken, vagy ki ahogy tud/akar), valamint ahol széles, lapos medre van, sokszor ott kell menni. Nagyon szép!
Hamarosan megláttuk a Ferde-vízesést, mely helyi látványosság. Nagyon helyes, ahogyan a víz a megdőlt kőzetrétegeken átbukva folyik alá!

a Ferde-vízesés
Kicsivel odébb pedig már a Csepegő-sziklákban gyönyörködhettünk. Itt a patak egy nagyobb medencébe sokasodik, és a medence falát képező sziklák úgymond könnyeznek, csöpögnek, azaz a sziklákból/alól/közeléből is fakad víz, és csöpög bele a patakba. Csudajó! (Sajnos erről nem sikerül igazán jó képet lőnöm, valahogy nem adják vissza, milyen remek élőben!)

a Csepegő-sziklák
Ez egy szép útvonal, azon igyekeztem a túra során, hogy erre mindenképp jöjjünk el. Korábban kétszer jártam erre, és az egyik alkalommal végig a patakban mentünk mezitláb, a bakancsot vállunkra dobva :-)

Szegény anyukámnak itt már nagyon vége volt. Elmondása szerint a lábai már alig bírták el, s valahányszor magasabbról kellett lelépni, félő volt, hogy összecsuklik. Úgyhogy néha megtámasztottuk szegénykét :-) Apa talán jobban bírta, de neki is már igen elég volt. 

úton a patakmederben
A Pisztrángos-tavaknál tartottunk egy rövidke pihenőt, majd az erdei iskolánál is. Itt láttam aztán igazi mézeskalácsházat :-)

mézeskalács házikó(k) :-)
No, nem sokára beértünk Óbányára, utunk kezdő- és végpontjára. Anyukám már teljesen szótlanul döcögött, szépen lassan csorogtunk az autó felé, mely a falu túlsó végén várt minket. Megálltunk a kocsmánál (melyben leledzik a Dél-dunántúli Kék helyi bélyegzője), került egy sör és két jégkrém, és egy kis pihenő. Aztán irány az autó, felkötöztük az odaérkezésünkkor leszakadt kipufogót, majd indultunk haza :-)))

Summa summárum: csodaszép a Mecsek, gyönyörű a Kelet-Mecsek, és én még SOKAT-SOKAT RENGETEGET SZERETNÉK ERRE JÁRNI!!! :-)