Translate

2014. augusztus 25., hétfő

Élmények a Fogarasi-havasok gerincén - I. rész

Egyhetes kárpáti túránk ötlete K. Andrist dicséri, hasonlóképpen annak megszervezése is. Szerintem profimód kiötletelt mindent: az odajutásunkat, a napi útiterveket, B tervekkel is készült, s közben rugalmasan kezelte a változásokat, s a hazajutásunk is ki volt találva... Köszi, Andris, elsőrangú szervezés volt! :-)

Célunk volt a Fogarasi-havasok gerincének bejárása, pontosabban annak egy részéé. Útitársunk volt két könyv:
  • Nagy Balázs: Gerinctúrák a Kárpátokban (bővebben)
  • Nagy Balázs: Trekkingtúrázás - Kárpátok-Románia (bővebben)
Ezek a könyvek igen jól jöttek, mind az útvonal megismerésében, menházak esetén, és még hegyimentésnél is... (Bővebb infó később.) Sűrűn forgattuk őket.

bejárt útvonalunk
Hatfős csapatunk (K. Andris, Attila, Dóra, Ági, Cs. Andris és személyem) július 31-én csütörtökön este 7-kor szállt fel a Keletiben a Bukarestbe tartó IC-re. Már a felszállás sem volt éppen egyszerű, mivel a megfelelő számú hálókocsink két bejárati ajtaja közül az egyik zárva volt, bárhogy is próbálkoztunk kinyitni. A román kaller intésére odasorjáztunk a másik ajtóhoz, és a kocsira csak a jegyeink megmutatása után engedett fel minket. 
Igazán izgatottak voltunk a vonatozás miatt, mert ilyen hálókocsis témával még sosem utaztunk :-) Meg is találtuk a fülkénket, ám abban egy srác tanyázott. Őt angolul elirányítottuk a saját helyére, majd benyomultunk nagy cuccainkkal a szűkös kabinba. Mily szerencse, hogy pont 6 személyes egy ilyen kabin, s mi is hatan voltunk! (Azazhogy ekkor még csak öten, K. Andris kicsit később, Szolnokon csatlakozott a vonathoz és hozzánk.)
Ám ahogy elsőre elnéztük, csak 4 ágyat fedeztünk fel. Cs. Andris, mint rutinos róka, megmutatta, hogy az ülőkék támlájának felhajtásával további két ágy képezhető. Megnyugodva osztottuk fel a lakrészt, majd beszélgetve, nézelődve, pálinkázva (a málnapálinka el is fogyott a vonatút alatt...), felső ágyakra jelentős erőkifejtéssel (már aki...) felmászva töltöttük az időt. Besötétedett fokozatosan. Előttünk ismeretlen okból dekkoltunk egy jó darabot a Tisza-hídnál, majd azon átcsorogva beértünk Szajolra, ahol újabb, immár tartósabb dekkolás következett. Le is szálltunk a vonatról, s egy MÁV-os bá'tól megtudtuk, hogy mi a bibi: az étkezőkocsinak, mely a vonat kellős közepén leledzik, beszorult a fékje (vagy ilyesmi)... Igen sokáig eltartott, míg azt a kocsit kipiszkálták onnan, majd immár étkezőkocsi nélkül gurultunk tovább.
Lefeküdtünk aztán szunnyadni. Szétosztottuk a sárga párnákat és takarókat, majd Attila is lassan túllépett azon, hogy nincs lepedő, és elpihentünk :-)
emeletes alvóhely
 ... És pihentünk addig, míg a román határőr ránk nem tört. Szörnyű egészségtelen magamhoz térést éreztem. Mind vadul matatni kezdtünk a motyónkban a papírjaink után. Közben Attila, aki még alig tért csak magához, a lábával lekapcsolta a villanyt, minderről mit sem tudva. Ott a sötétben molyoltunk :-) Dórinak háromszor szólnia kellett a félkómás Attilának, hogy kapcsoljon már villanyt :-)) Másnap ez igen vicces volt :-)
A román fickót kielégítve hajtottuk újra álomra fejünket. Kisvártatva érkezett a magyar határőrnő, aki leplezetlen kedvességgel járt el velünk szemben: mosolygott, kedvesen olvasta fel a nevünket. Kedveltem volna, ha nem épp alvásomban korlátoz :-)

[Attila kiigazított, hogy előbb jött a magyar határőr, aki a fickó volt, és azután később jött a román hő... Nos, ezeket az emlékeket álmából felébresztett agyam jól megkutyulta :-)]

A vonaton alvásból néhány dolog elég markánsan és kellemes érzésekkel maradt meg bennem. Az egyik a vonat kerekének zakatolása, a másik a vonat - nekem úgy tűnt - folyamatos füttyjelzései, továbbá a hol jobbra-balra, hol fel-le történő rázás. Igazán sajátos élmények voltak, főleg a vonat fütyülésének hangja tetszett nekem :-)

Virradt, s mi is virradtunk. Ekkor derült ki, hogy az ágyból történő nézelődéshez a legideálisabb a középső szint. Dóri és Attila egymás mellé bújva sasolták a hajnali, idegen tájat.
A vonat - mit ad Isten - szörnyű nagy késésben volt. Az alapterv szerint Mediason (Meggyesen) > 3 óránk lett volna várakozni az átszállásra. Most meg azon kellett aggódnunk, hogy mi legyen, ha nem érjük el az átszállást.

Ámde végül elértük! Mediason elhagytuk a szuper járgányunkat, és K. Andris szakértelmére bízva magunkat tartottunk abba az irányba, ahol a buszpályaudvart sejtettük. Az meg is lett aztán, a buszunk bent állt indulásra várva - így történt tehát, hogy > 3 óra várakozás helyett "just in time" elértük a buszt :-))
A sofőrbá' bedobálta zsákjainkat a csomagtartóba, majd felszállásunk után nem kellett fizetnünk a jegyért... Nem nagyon tudtuk ezt hová tenni. Aztán pedig az következett, hogy hangos, dorgáló hangon magyarázott valamit nekünk, akik a többiekhez közeli ülőhelyek híján álldogáltunk, s közben előrefelé integetett, néhány utas pedig átrendeződött (már ami a buszban elfoglalt helyüket illeti). Úgy véltük, le kell ülnünk, így Attilával előre mentünk, és helyet foglaltunk egy felszabadult kettesben. Mindezt a helyi erők szemeinek kereszttüzében... :-)

Így utaztunk el Nagyszebenbe (Sibiu). A busz elhagyása után fizettünk a sofőrnek, aki 6 helyett 5 személyre számolt jegyet. Hm.
Most kissé tanácstalanok voltunk. Egy újabb utazási eszközzel volt randevúnk, konkrétan egy kisbusszal, de nem tudtuk kitalálni, az honnan indulhat. Úgy tűnt, nem erről a buszpályaudvarról. Végül egy angolul tudó egyénnel elmagyaráztattuk magunknak a témát, s az útmutatását követve néhány perc séta után meg is találtuk a helyet egy utcán, ahonnan a kisbuszok indulnak. Ezek valami más társaság buszai, ezért nem ugyanonnan mennek, mint a nagy buszok.
A kisbusz mellett a sofőr bácsik beszélgettek. Ezek is már csak minket vártak :-) Beszuszakoltunk 3 zsákot az elképesztően apró csomagtartóba, majd a többit magunkkal víve felszálltunk. És már indultunk is! Ez az átszállás is zseniálisan jött ki :-)

Most Felekre (Avrig) utaztunk. Ott alighogy elhagytuk a kisbuszt, s tettünk 2 lépést, máris megállt mellettünk egy autós fickó, s vadul magyarázni kezdett. Az egészből az bontakozott ki, hogy ő elvisz minket kocsival. Ezzel K. Andris, mint szervező, számolt is, merthogy innen még jópár km-t kellene haladnunk aszfaltos úton, mire végül odaérhetünk a hegy lábához, ahonnan kezdődhet a túra.
Az ittenieknek markáns keresetforrás az, hogy taxiként üzemelnek, azaz emberkéket szállítanak.
Ezzel az ürgével lebeszéltük, hogy két adagban elszállít minket, mivel egyszerre nem fértünk volna be (6 ember + 6 nagy zsák). Úgyhogy elsőként Dóri, Attila és K. Andris csomagolta be magát a kocsiba, s a fószer máris elporzott velük. Előtte persze azt lepacsiztuk, hogy ugyanide jön majd vissza értünk.
Mi addig elkódorogtunk kicsit. Cs. Andris megtekintett egy templomot, aztán pedig leltünk egy nagyobb boltot, ahol vettünk ezt-azt. Én többek között sárgarépát, hogy az ubin kívül is legyen zöldségem, továbbá egy speciális Halvát, mely ugyaneznap a hegymenet során kirívó sikert aratott.
Visszaslattyogtunk a találkozási ponthoz, majd nemsokára jött is a bácsi, bemálháztunk, s indultunk. Cs. Andris érdeklődve elcsevegett a bá'val, aki mind cigivel, mind rágóval megkínált minket, s jókat lelkesedett, amikor 1-1 szóról kiderült, hogy azokat Cs. Andris ismeri román nyelven.

Végül aztán felértünk a tszf. 706 m-en lévő Cabana P-na Neamtuluihoz (Cabana = menház), hol Dóriék már vártak minket. Ellőttük a start-csapatfotót, aztán végre kezdődhetett a túra!

indulás!
Eleinte széles dózerúton haladtunk, erdőgazdálkodás aktív nyomaival körbevéve. A piros + jelzést követtük, mely a gerincre volt hivatott felvezetni minket. Megnézegettünk tócsában úszkáló gőtéket, Dóri pedig bokáig merült egy sárpacában, iszappakolással kényeztetve ezáltal jelentősen elaggott bakancsát. Botanászaink (mely tulajdonképpen mindenkit jelentett rajtam kívül) élvezettel nyálazták át az egész Fogarasi-havasokat, s az egy hét során folyamatosan röpködtek a latin növénynevek, fényképezők kattogtak rá szép és érdekes növényekre, s folytak a tudományos eszmecserék.

Hamarosan cikk-cakkozni kezdett az út, s fenyvesbe magasodtunk fel. Időnként tartottunk szusszanást, s halváztunk is jókat. Kezdtem sajnálni, hogy csak 1 dobozzal vettem. Aktívan izzadt a hátunkra a zsák, hideg az nem volt. Néha picit csöpögött az eső, de még nem aggódtunk ezen. 
Egyhelyütt távcsővel aktív madármegfigyelésbe kezdtünk, ugyanis Attiláék felfedeztek egy fenyőn egy háromujjú hőcsiket :-D Na, ezt a két szót sem írtam még soha így le... Szóval ez a madár a harkályfélék családjának tagja, s ahogy megfigyeltem én is a távollátóval, igazán szépnek találtam hamvasszürke színét. Aktívan élte az életét, nem törődve velünk.

Nemsoká irtásra értünk, ahonnan már feltűntek körben a Nagy Dombok. Hegyeknek még nem mondanám őket, de azért felhő ezeknek is már képes volt a csúcsára ülni. Előhírnökei voltak a későbbieknek ők. 
Most áfonyással szegélyezett ösvényen mentünk, majd egyszer csak kibukkantunk a Cabana Barcaciu-nál (1550 m). A ház feljebb állt, környékén pedig hamvas fűvel borított szépséges tisztás kellette magát. Hirtelen úgy éreztük, a Paradicsomba kerültünk... 
Hát még mikor kutyák is előkerültek! A házhoz tartozó ebek jöttek üdvözlésünkre, akiket Dórival hamar leterítettünk, s jól megdögönyöztünk :-) Közben leszórtuk a motyót, hisz az volt a cél, hogy eddig jöjjünk fel ma. Nem akartuk rögvest túlhajszolni magunkat, s ez a csodálatos hely szirénmód búgta a fülünkbe, hogy maradjunk. Ez az álomszép fűvel borított tisztás, a szép vadvirágok, a dús áfonyabokrok, melyeket gyorsan legeltünk is, a kutyák, a csacsik, a Nap melege és fénye s a pazar panoráma.... Igen, ez a hely valóban a Paradicsom egy szelete volt számunkra! 

1. sátorhelyünk
ebmatatás :-)
Ettünk, napoztunk, jegyzeteltünk (én és Cs. Andris), fényképeztünk, kódorogtunk, kutyáztunk és csacsiztunk... Kettő csacsi legelgetett ugyanis itt a közelben, s velük kapcsolatban nagyon vicces történés esett meg. Attila épp ült a szertehányt cucc közepén, mikor is valaki megdöfködte a vállát. Odafordult, és egy csacsi állt ott :-)) Attila teljes döbbenetben volt :-)) A csacsi végigporszívózta a füvet a cuccaink között, orrával mindig odébbtúrva az érdektelen holmit, míg aztán rá nem lelt Dóri elemózsiás szövetzsákjára. No az oly mértékben megragadta a fantáziáját, hogy gyorsan rá is harapott :-)) Attila is eszmélt, megragadta a zsák másik felét, és némi húzódozás árán sikerült kitépnie a csacsi szájából :-D Mi meg győztünk kacagni a jeleneten, no meg persze fényképezni! :-) A "bűnös" csacsit végül K. Andris elvezette :-))

harc az elemózsiáért :-) (fotó: Cs. Andris)
Plusz vicces, hogy a zsák csücske tiszta csacsinyálas volt, továbbá hogy előkerült aztán a zsákból egy alma és egy uborka, mely magán viselte a csacsi erős fogainak nyomát :-))

Dóri és Attila elmentek a házhoz bekukkantani, majd sörökkel és hírekkel tértek vissza. Az Ursusnak itt 8 lejért mérik darabját (kb. 560 Ft), továbbá a sátrazásunként 5 lejt kellett perkálnunk fejenként, mely nekem persze sértette a lelkivilágomat. Mármint nem az összeg elsősorban, hanem az, hogy minek fizessek azért, mert egy fűfoltra felverem a sátramat... No mindegy.

az ínyenc - áfonya felszúrva (fotó: Attila)
csodavirág... (fotó: K. Andris)
Itt állítottuk fel először K. Andris vaciúj sátrát, a kéket, melyben én is laktam végig a túrán. Illetve Ági és Cs. Andris szintén vaciúj sátra (melyet, több más létfontosságú cuccal egyetemben indulásunk napjának délelőttjén vásároltak) is itt lett először megépítve. Mindkettő bevált :-)

sátortábor a lassan bekúszó alkonyban
lelkes csapatunk
Megnéztük a "vizesblokkot". Ez úgy néz ki, hogy van itt egy forrás, melynek dúsan folyó vizét csövön odavezetik a ház mellé, ahol van egy fából lévő tákolmány, ez a vizesblokk. A forrásvíz műanyag dézsákba özönlik, ezek mellett pedig egy feketére festett tartállyal és zuhanyfüggönnyel ellátott kabin van, mely a zuhanyzó funkciót hivatott betölteni. Nekem nem keltette fel az érdeklődésem, amúgy sem vagyok túrán nagy tisztaságigényű, pláne a legelső nap nem kívántam még tisztálkodni. 
A szomszédban vannak a budik, szintén fából ácsolva, ide is bekukkantottam. Megállapítottam, hogy műanyag hordókba kell pottyantani. Nem csípem az ilyen tömegbudikat, a természet százszorta tisztább és természetesebb.

Lassan lement a Nap. K. Andris még úgy gondolta, tábortűznél süt hagymát magának másnapra, így négyen odahúzódtunk egy kis időre. Közben megvitattuk, hogy a hely ugyan elsőrangú, de az emberek azok kevésbé... Volt a háznál egy eléggé tapló, önjelölt helyi erő, aki szeretett beszólogatni nekünk, továbbá egy másik arc meg féltette tőlünk a tűzifát, így Andris hordott sajátot. 

Már fejlámpa fényénél húzódtunk vackunkra, de előbb még megvitattuk, hogy 6-kor kelünk másnap. Bedobtuk a szunyát.

/Folytatás következik!/

2014. augusztus 9., szombat

Kalandok a Börzsönyi KÉKen

Rövidke szerveződés után összesen hárman, Dóri, Anett és én vágtunk neki a Börzsönyi Kéktúra Diósjenőtől Szobig tartó cirka 65 km-es távjának. A túra nem azonos a Börzsönyt átszelő OKT szakasszal, a mozgalmat a BTHE, általunk hőn szeretett csapata gondozza, és jegyzi. A túra kiírása itt lelhető fel.
 
A túrára egy szép hosszú hétvégét szántunk, péntek délutáni indulással, vasárnapi érkezéssel. A sok kombinálásnak és az időjárás közbenjárásának köszönhetően végül szombaton keltünk útra, ami nem okozott gondot, ugyanis péntek este Dóra veresegyházi vendégszeretetét élvezhettük :)  A kellemes italozós-beszélgetős este után szombat kora reggel szép időben buszoztunk Vácra, majd príma pékáru beszerzése, és közös lottózás után vonatpótló busszal, majd szép tájakon döcögő kispiroskával futottunk be Diósjenőre. Az első pecsét rögvest az állomás restijében lapult, ahol a kezdeti sikerélmény után belefutottunk a "falu bolondjába", aki szíves üdvözlés után bemutatta tudományát, négyütemű fekvőtámasz, valamint egyéb tornamutatványok és különös hanghatások közepedte. Mindezután illedelmesen elköszönt és továbbállt. Az incidensből felocsúdva megkértük a helyi Pistikét, hogy lőjön rólunk egy startfotót, íme:


A falun szélén kellemes hangulatú elhagyott pincesor mellett baktattunk, majd erdei szakasz után egy majornál találtuk magunkat, ahol a Zsibak-forrás vizét egy kifolyóhoz vezették, frissítőpontot szolgáltatva a megfáradt turistának.
Örül, mint Dóra a Zsibaki forrásvíznek
Dóra egy ennél sokkal remekebb szólás-mondást tartogatott számunkra, de erről majd akkor, amikor eljön az ideje :)

Egyébként Dóra a forrásvíznek, vagy nem tudom minek a hatására, de innentől szinte egész út alatt dalolászott, kb. 50-szer előadva a "Pista bácsi he-he-he, van-e önnek teheneeeee" kezdetű dalocskát, amin igen jókat szórakoztunk (link emitt, hogy ne csak az én fejembe égjen bele a szövege :) 
4 km megtétele után érkeztünk első ellenőrző pontunkhoz, a Kámori-völgybe. Pecsét nem mindenhol volt, helyette igazolókódot kellett rajzolni a füzetbe.

Első igazi pihenőhelyünk a szépen felújított, vagy inkább újjáépített Szondy kulcsosház volt, ahol remek pihenőhelyet alakítottak ki, temérdek pad-asztallal. Jól körbecsodáltuk az ojjektumot, majd továbbindulva meg sem álltunk Drégelyvárig, ami a kezdeti verzió szerint első éjszakai szálláshelyünk lett volna. Az igazolókód egy elágazásban leledzett, ahonnan nagyon nekikészültünk a csúcstámadásnak, legalábbis én arra emlékeztem, hogy legutóbbi Börzsönyözésünknél elég izmos kaptató után jutottunk fel a várba. Most nem ez történt, ugyanis a kereszteződés után a fák közül 50 méter megtétele után egyszercsak ott tornyosult előttünk a vár :D Valahol ügyesen csalhattuk a szintet, mindenesetre örültem az újabb pihenőnek. A vár falán megebédeltünk, és sokáig gyönyörködtünk a tájban, valamint előkerült a várkönyv is.


Tányéros-tető, Sárkány-törés, Kőkapu, ezeket "mellőztük", de úgy, hogy nekem fel sem tűntek ezek a dolgok, a Kőkaput mindenképpen jellegzetesebbnek gondoltam volna. Nemsokára kiértünk arra a gyönyörű, hosszan elnyúló rétre, ahol tavaly szamócáztunk egy nagyot. Szamóca idén nem volt, szép kilátás annál inkább:
 
Nemsokára kis pihenő, majd újabb kódfejtés következett, ami a padok messzeségéből nem sikerült tökéletesre, így Dórának meg nekem korrigálni kellett a füzetben lévő hieroglifákat

Vidám túrázók
Innen lefele vezetett az utunk Bernecebarátiba. Hol is lehetne jobb helyen a pecsét, mint a falu kocsmájában, így egy kis sörözésre is futotta az energiánkból. Dóra szemfülesen kiszúrta, hogy a pulton tornyosuló szendvics halom nemrég készült el, benne hatalmas rántott szelettel. Elsőre ő kóstolta, majd pedig szép sorjában mindenki. Egyszerűen mennyei volt...
Kis pihenő és térképböngészés után válaszút elé kerültünk, hogy hol is lenne érdemes tölteni az első éjszakát. A sok filózásnak az lett a vége, hogy elindulunk, és ahol lesz ideális hely, ott lesátrazunk :) A falu központja rendezett szép képet mutatott, a templomdombra fölkaptatás után csinos kis pincék kínáltak volna remek szálláshelyet. Azonban ezek látványosan magáningatlanok voltak, uh. inkább úgy döntöttünk, lesz még itt jó hely kijjebb is. A falu szélén újabb elhagyott pincesor, sajnos eléggé csöves-tanya hangulatot árasztott. Anett a nagy sátorhely keresés közben egy elhagyott bicskára lett figyelmes, amit hosszas érvelés, és ellenérvelés után inkább magával hozott, nehogy rossz kezekbe kerüljön,és kocsmai verekedés során esetleg valaki hátába álljon.
Idilli
Kékezőknek befelé
A falu határában lévő temető mellett remek sátorhely, de bizarrsága miatt inkább kihagytuk. Nem messze volt már Kemence, ahol Dóri szerint a Szalamandra üdülőházak és Kemping kiváló szálláshelyül szolgálhat. Ez remek ötletnek tűnt, mivel előző nap alufólia-tasakokat készítettünk minden jóval megtömve, amit tábortűznél szerettünk volna jól megsütögetni.

Kemence jó hosszú falu, kívántuk volna már a pihenést, bő 25 km volt ekkor már a hátunk mögött. Már jó előre kiszemeltük, hogy a túrafüzet felmutatásával féláron vonatozhatunk a Kemencei Erdei Múzeumvasúton. A múzeum épületét elhagytuk, ez a program holnapra várt, de ki is néztük mikor megy az első járat. A faluból kifelé tendálódva elértük a feltételezett sátorhelyet, azonban a kemping zárt kapukkal fogadott... Eléggé rajtunk volt már "az én innen nem megyek sehova" hangulat, mindenki dög fáradt volt. Dóra felhívta a táblán lévő telefonszámot, hogy ilyenkor mi is a teendő, miért nincsenek itthon a háziak. Szerencsére fel is vették, azonban nem kaptunk jó híreket, a szalamandra éppen zárva.. A fószer ajánlotta, hogy a strandon tudunk sátrazni, így továbberedtünk. A faluból kifelé haladva szinte minden portán buli volt, üvöltött a zene ezerrel, a pihenni vágyók és az erdei állatok nagy örömére. Elérve a strandot sajnos nem jártunk szerencsével, ott is éppen ment a buláj. Vagyis az pont nem volt, csak pár HMCS egy dj pult körül, remek tucc-tuccal. Ez van, mentünk még tovább. A pár száz méterrel odébb levő, az erdővel teljesen határos Ifjúsági Táborban bíztunk még, ott azonban lakodalom volt... Mivel nem volt pénzünk a menyasszonytáncra, inkább úgy döntöttünk, most már minden mindegy alapon elgyaloglunk a Feketevölgyi Panzióig. A Csarna-patak partját követő betonozott úton elértük a panziót, ami előtt  kiváló sátorhelyet találtunk. Eddigre már jól készen voltunk, legalább 4-5 km-el többet mentünk a tervezettnél, ami nem esett jól senkinek. Mindenesetre tökéletes helyet találtunk, patakpart, sütögetőhely, tükörsima gyep, minden megvolt ami kell. Sütögetésre végül sajnos nem került sor, nem volt már rá energiánk, és helyi panzió közönségét sem akartuk azzal bosszantani, hogy odafüstölünk az orruk alá. Gyors sátrat vertünk, pokróc,  kaják elő, borbontás :) 
 
A patakban ki-ki saját kedve szerint megmosdott. A piknikezés közben egy aranyos kölyökróka szegődött mellénk, aki cseppet sem volt megrémülve tőlünk, sőt legszívesebben Anett tenyeréből evett volna :)  Mikor Anett fürdeni ment, addigra már ketten voltak, és míg mi Dórával boroztunk és beszélgettünk, egyre csak Anett hessegetését hallgattuk :) Ekkor jött a nap beszólása Dórától, mely a következőképpen nézett ki: 
Mivel Anett felől egy ideje nem hallatszott semmi, megkérdeztem Dórát:
- Anett vajon él még?
Mire Dóra a válla felett hátratekintve:
- Biztosan él, hisz még világít!
Kis hatásszünet után percekig tartó harsány nevetés :) Miközben már azt vízionáltuk, hogy Anettből már a rókák lakmároznak, de a lényeg, hogy a fejlámpája világít :)
A nagy fáradtság miatt nemsokára kidőltünk. A bor jól esett, az alutasakok másnap mentek a kukába, mivel már 2 napja készültek, és kezdték áztatni a zsákokat is...
Reggel visszasétáltunk Kemencére, pecsét a Kőrózsa Panziónál, majd irány a kisvasút. Indulás előtt még körbejártuk a múzeumot. A kisvonatra mint egy csapat óvodás úgy szálltunk fel, nagyon vártuk már az utat. Előttünk egy iskolás csoport külön szerelvényt kapott. A mi vonatunk kissé nehezen indult, de csak sikerült betolni. Mi nagyon szuperül éreztük magunkat az út alatt, a mellettünk lévő, végig tabletező kislány láthatóan kevésbé...

A vonatunk, amit maga a Mikulás vezetett
Az iskolások járgánya eggyel jobb volt
Előző napi sátorhelyünk
Innen következett azt hiszem a túra legérdekesebb szakasza, a börzsönyi erdei vasút elmosott pályája. Lenyűgöző, egyben mélységesen szomorú ahogy most kinéz, és ami történt vele. Több mint 2 km-en keresztül kerülgettük a mindenfelől leomlott és víz által elhordott pályát. Elképesztő látvány volt, azt hiszem az év minden szakában érdemes ide ellátogatni.
Hintázni is lehet rajta

A Hamuháznál újabb kis pihenőt tartottunk, itt ért véget számunkra a szellemvasutazás. Jó meredek kaptató következett, majd kis ereszkedés Bányapusztáig, a következő ellenőrzőpontig.
 
Mindenki összpontosít
A Bánya-patak vonalát követve érkeztünk el az Altáró vadászház melletti Katalin-forrásig. Kis frissítő a forrás vizéből, majd a zsákokat ledobva aranyat mosni indultunk a patakhoz. Pontosabban gránátot keresni (nem a kézi fajtából), mivel Dóra állítása szerint ez remek lelőhely. Néhány kisebb darab fellelése után Dóra még nagyobb kincset talált, ő az:
Nevezzük ráknak, Dóra majd pontosít
Szegény jószág egyik ollóját otthonhagyta, vagy egy küzdelemben elveszthette.
A következő pecsét Nagybörzsönyben várt bennünket. A faluba beérve már jó nagy kajálást, fagyizást vizionáltunk magunk előtt, de előbb egy idős bácsikába futottunk bele, aki beinvitált bennünket az udvarába, hogy megmutassa nekünk élete nagy műveit:

Kis kulturálódást követően most már tényleg a pecsét nyomába eredtünk, sajnos azonban a Nagybörzsöny zárt kapukkal fogadott, valószínűleg lehúzta a rolót... Pedig tavaly itt is nagyon jót pihentünk, az eső elől menekülve.
 
 
A pecsét helyett kódot találtunk, de előbb pazar ebédet fogyasztottunk el egy másik vendéglőben. A menü pincepörkölt volt, limonádéval. De nem akármilyen pincepörkölt, nem is akármilyen limonádéval. Ilyen jót a nagyvárosban nem kapni, de tudják ezt ott is, épp emésztettünk volna még egy kicsit, amikor megjelent egy nagyobb társaság, akik miatt inkább a továbbmenetel mellett döntöttünk.. A fagyizás sem maradt el végül :)
Az időjárás sajnos láthatóan rosszabbra kezdett fordulni, de bíztunk benne, hogy még időben sátrat tudunk verni valahol. Erős és hosszan tartó kaptató vezetett a Farkas-völgyben, és lassan az eső is elkezdett szemerkélni. A műútról letérve újabb kaptató, mire majdnem elértük a következő ellenőrző pontot, a Koppány-nyerget, egyre kétségbeesettebben szemléltük a térképet, hogy vajon hol kéne letelepedni. Az eső sajnos egyszerre rázendített, de olyan istenigazándiból, hirtelen sűrű villámcsapások közepedte. Egy fa alá bevonulva nézegettük a térképet, mikor arra lettem figyelmes, hogy Anett lábai között egész komoly kispatak kezdett kibontakozni. Mindez persze nem azért volt, mert berosált az ijedtségtől :) Két perc után azon vettük észre magunkat, hogy olyan szinten sz.rrááztunk, hogy most már minden mindegy... 
 
Két opció volt:
1. Nagyirtáspuszta, Szt. Orbán Erdei Wellness központ aulájában meghúzzuk magunkat, és talán nem kapunk tüdőgyulladást.
2. Az előzetesen kiszemelt Fekete-mocsár, pad-asztallal, sátor.

Előszőr a K+on nekiindultunk az 1-es verziónak, azonban a jelzés nem volt megfelelő, és a kopár hegytető sem volt túl bizalomgerjesztő villámlások közepedte, amik szinte a seggünket csapkodták.
Maradt a B verzió, nyomás a mocsár. Ami térképen kb. 1 km-nek tűnt, az maga volt az örökkévalóság. Vaksötét volt már, és közben szakadt rendületlenül. Óvatosan követtük egymást a csúszós úton, keresve a jelzést, de valójában fogalmunk sem volt róla, hogy merre járunk pontosan, többször megálltunk térképet nézni, ami szintén jól elázott már. De mentünk, és ahogy Dóra fogalmazott, hajtott minket az adrenalin. Le a kalappal a csajok előtt, ügyesen vették az akadályt, semmi siránkozás, jajj mi lesz velünk, megfogunkhalni :) De mindennek megvan a szépsége, sose éltem át még ilyet. Szakadó esőben vagy 10 fokot hűlt a levegő, és a vaksötétben a fejlámpám fényénél hatalmas párafelhőt láttam csak magam előtt, ami a kapucnim alól tört ki belőlem. 
 
Egy idő után a jelzés is elmaradozott, és már azt hittük, hogy elhagytuk a célunkat, ráadásul annyira a hegy tetején voltunk, hogy képtelenségnek tűnt, hogy itt mocsár legyen. De aztán lett... Jobban mondva pad-asztal, ami derékig érő fűben állt, és sátrazásra alkalmatlan volt. Toporogtunk a szakadó esőben, hogy mi a túró legyen, valahol muszáj lesátrazni. Az út túloldalán végül találtunk egy helyet, ahol nagyjából egyenes placc volt. Holtfáradtan és csuromvizesen nekiálltunk sátrat verni. Első körben Anettét, mert úgy gondoltuk maradjunk egy helyen, aztán ha beázott összedobjuk Dóráét is. Hát, sajnos hamar elázott... Anett bement átöltözni, de közben már lapátolni lehetett szinte a vizet. Így inkább Dóra sátrát is felvertük, és végül Anetté öltöző lett, Dóráé pedig a szállás. Nagy nehezen mindenki összekészült, nekem egy darab száraz ruhám nem volt a melegítőmön és a pólómon kívül.. A polifoam és a hálózsákom elázott. Anettnek meg még polifoamja sem volt. Mindegy, a sátorban szűkösen, de elfértünk. A fejlámpám nem bírván a sokkot, egyszerre megadta magát. Még egy kicsit beszélgettünk, majd alvás következett. Részemről végigdideregtem az éjszakát. Az eső kitartóan esett, de Dóráék sátra bírta a strapát.

Azt hiszem ezt a kis kalandot hívhatjuk igazi csapatépítésnek, jó egy olyan társaság részének lenni, ahol tudja az ember,hogy számíthat a másikra. Én ezt az egészet úgy fogtam fel, hogy később jó lesz ezzel példálózni, ha majd szorult helyzetbe kerülünk: volt ennél már rosszabb is :)
 
Eső után is Lordosan
És ahogy Dóra mondta valamikor a túra elején (itt a helye a szólásmondásnak):
"Úgy kellett ez nekünk, mint ablakos tótnak a hanyattesés!" :D
 Én még sose hallotta ezt a mondást, de visítottam a röhögéstől :) Aki nem tudná mi az az ablakos tót, az nézzen utána a Másfél millió lépés Magyarországon idevágó epizódjában, és egyből megérti a mondás igazi velejét
.
Másnap felkelve konstatáltuk, hogy az utolsó napunk nem lesz túl rózsás, ki-ki előszedte a megmaradt száraz ruháját, de a bakancsokból csavarni lehetett a vizet...
A nap viszont szépen kisütött, és megláttuk, hogy igenis jó helyen jártunk, a mocsár itt volt mellettünk, szinte abban vertük fel a sátrunk :)
Reggeli nélkül útnak indultunk, szerintem mindenkiben volt egy kis morcosság az este miatt. Szép időben szép tájakon mentünk, a sarat sem kellett annyira dagasztani, minta tegnapi eső után várta volna az ember. A Nagy-Gallára nem másztunk fel, mint ahogy Zuvárba se. A Misa-réti-patak partját hosszan követtük. Zuvár lábánál egykor szintén kisvasút haladt, azt azonban már teljesen felszedték. Mementóul több helyen vasúti talpfát rögzítő kovácsolt vasszeget találtam a földön, melyből egyet el is hoztam, azóta igazi műalkotásként díszeleg a polcomon, nagy becsben fogom tartani. A Márianosztra felé vezető műutat kereszteztük, majd nemsokára elértük utolsó előtti pihenőnket, a Sukola-keresztet. Dóra itt egy féltéglányi bazalttal jól megkínálta a cipőjét, aminek az oldala fájdalmasan nyomorgatta a lábát, hátha megpuhul kicsit.
 
Közepesen vidám turisták
Innen már csak betonúton ereszkedtünk Szobig, eléggé egyhangú, urbanizált tájakon. Szobon egy megmentő kékkútnál alapos mosakodás, lábmosás, átszandálozás annak aki megtehette. Egy óra előtt értünk a szobi állomásra, ahol Restit bezárva találtuk, így a pénztárnál gyűjtöttük be az utolsó pecsétünket. Indulásig még egy sör-kóla belefért a büfében. Dórától Vácon elbúcsúztunk, ő még aznap családi ünnepségre volt hivatalos.
Úgy érzem igazán kalandos volt ez a kis rendhagyó kékezés :)