Translate

2017. május 17., szerda

Vis szigetén jártunk

Tavaly nyáron aktuálissá vált egy nászút Dórának és nekem együtt. :) Nem sokat tervezgettük, júliusban kezdtünk igazán csak gondolkodni rajta, hova kéne menni. Valami olyan helyet akartunk választani, ahol van lehetőség egyszerű, semmittevős, valamint aktív pihenésre is, gazdag természeti látnivalókban, és nincs nagy tömeg. Eddig minimális tengerparti tapasztalattal rendelkeztünk, mert korábban meg sem fordult a fejünkben, hogy nyaralni a hegyek helyett tengerhez menjünk. Hosszas ötletelés után esett a választás Vis szigetére. Hogy hogyan, azt már nem tudom, szerintem egyszerűen csak eszünkbe jutott, hogy mi lenne, ha valami kevésbé populáris mediterrán szigetre mennénk, kinyitottuk a térképet, bepötyögtünk pár keresőszót a gugliba, és már kezdett is körvonalazódni a terv augusztus közepére. Nem bántuk meg. Ebben a bejegyzésben nem az utazásunk történetét fogom megosztani, hanem mintegy útikalauz jelleggel összegyűjtöm a tapasztalatainkat, hátha másnak jól jön.

Egy kis földrajz és történelem
Vis (ejtsd: [visz], olaszul Lissa, ókori latin neve Issa) szigete az Adriai-tengeren, Horvátországban, a kontinentális parttól 44 km-re található, ezzel a legtávolabbi lakott adriai sziget. Területe 90 km2 körüli, hossza 17 km, szélessége 8 km, legmagasabb pontja az 587 m magas Hum. A terület domborzata igen változatos, hegyek, völgyek és tengerparti sziklafalak tarkítják. Állandó lakosainak száma 3500 körüli, ezek többsége a sziget két városában, Visben és Komizában él. Vis lakosainak száma kb. 1900, de ezt lényegesen megdobják a turisták. Ez a nagyobbik város, némileg fejlettebb infrastruktúrával, intézményekkel. Továbbá kicsi falvak vannak még többfelé a szigeten.




Vis

Elég jól mutat a környező hegyoldalakról

Komiza a Hum melletti nyeregből

Kilátás Komizából a Hum hegyre



Megközelítés
Magyarországról első körben Splitbe kellett eljutnunk, ami autóval sem kivitelezhetetlen, mi azonban mégis a jó öreg vonatot választottuk. A Budapest-Split járatról terjengenek a neten rossz tapasztalatok, mi szerencsére ennél sokkal pozitívabb, habár mégsem makulátlan élményeket őrzünk róla. Röviden: lepukkant, mocskos vonatok, késések (odafelé fél óra, vissza egy). Nekünk csak olyan hely jutott, ahol négyen voltunk egy hat fekvőhelyes kabinban, de óriási szerencsénkre mindkét úton kimondottan kedves útitársakra leltünk. Érdemes észben tartani, hogy az éjszakai járatokon állítólag rendszeresen járnak tolvajok, ezért lefekvéskor alaposan be kell zárni a kabinokat. Meglepő volt még nekünk, hogy a kalauz indulás után nem sokkal begyűjtötte a jegyeket, majd leszálláskor osztotta ki újból.

Split

Splitből komppal vagy katamaránnal juthatunk Visre, előbbi útja 2,5 óráig, utóbbié 1,5 óráig tart, az áruk kb. ugyanannyi. Mi komppal mentünk, hogy minél többet nézelődhessünk a tengeren - megérte, de erről majd később.

Ilyen kompok visznek Visre

Érkezés Visre

Városkép, építészet
A hagyományosabb, régi településeken nagyon hangulatos, mediterrán kőházak és szűk, köves utcák várnak. Az újabb részeken, főleg üdülőtelepeken, átlagos, új építésű, esztétikai élményt nem nyújtó nyaralókat látni.

A "Riviéra"

Utcakép

Megint utca

Szállás
Egy család által kínált apartmant választottunk (Apartments Despotović) és teljesen elégedettek voltunk: egyszerű, de tiszta, csendes szoba, szőlőlugasos terasszal. Vendégvárónak készítettek egy kis hidegtálat is - ez az apró figyelmesség sokat jelentett nekünk, az elcsigázottan befutó érkezőknek. Kiadó apartmanokat mindenfelé hirdettek a szigeten, egy-két hotelt is lehetett látni, kempinget nem találtunk, de láttunk olyan embereket, akik valószínűleg sátorozni mentek.

Árak
Nos, ettől dobtunk egy hátast, ugyanis minden 2-3-szor annyiba került, mint Magyarországon. Egy pizza 60 kunánál (kb. 2500 Ft; 1 kn = 40-44 Ft) kezdődik, egy-két péksütemény is kitesz 50 kunát. Bankautomata van a városban mindenki szerencséjére.

Gasztronómia
Mivel a tengeren vagyunk, a halak nagyon-nagyon jók, pl. a farkassügér (Dicentrarchus labrax, horvátul lubin), de gyakorlatilag nem lehet hibázni. Aki szereti, annak a tengeri herkentyűk is élményt jelenthetnek. A pizzák és tészták is jóknak tűntek. Érdemes kérni egy-egy pohár bort hozzá, nem csak azért, hogy biztos ne legyen meg 8000 Ft alatt a két fős vacsi, hanem mert tényleg finomak.
Étterem = konoba. Van belőlük sok, nekünk a szállásadó ajánlott néhány olcsóbbat, azokat próbálgattuk végig (amúgy a többség indokolatlanul drága). Van egy olyan, hogy Charly Pizzeria, akik úgy reklámozzák magukat, mint a sziget No. 1 pizzériája, és ezt nem is tudjuk megcáfolni, mert elégedettek voltunk velük, és végül is megfizethetőek. Dudo étterem: kispályás helyi pizzéria benyomását keltette, az alacsonyabb árkategóriából, de sem a minőség, sem a vendéglátás színvonala nem nyűgözött le. Mote i Grgo: ez elég jó volt, autentikus helyi étterem sok halas és tengergyümölcse étellel, érdemes volt betérni. Vis étterem (azt hiszem, ez volt az): nagyon hangulatos, autentikus étterem, főleg tengeri finomságokban és egyéb helyi specialitásokban utaznak. A pincérek nagyon figyelmesek, és pontosan tudják, hogy az egyszeri vendég szeretne minél több furcsaságot kipróbálni, ezért készséggel hoznak mindenből egy kicsit, ajánlanak finomságokat, elárulnak érdekességeket az ételek elkészítéséről. Nekünk itt volt a legdrágább, de egyben a legemlékezetesebb és legpozitívabb éttermi vacsoránk, ezért ha van rá lehetőség, akkor mindenképpen ajánljuk a helyet. Önmagáért beszél, hogy csak harmadszori próbálkozásra találtunk szabad asztalt, amúgy minden este foglalt volt az egész étterem. A drága éttermi étkezés alternatívájaként érdemes venni friss halat és azt ízlés szerint elkészíteni. Dóra egyik vacsorára isteni farkassügért sütött rozmaringgal (tömegesen él vadon a szigeten) és citrommal (terem a kertekben, kaptunk a vendéglátótól). Ezt a halboltból sikerült beszereznünk és nem sokat spóroltunk vele. A halpiacot sajnos csak az utolsó este találtuk meg, mert nem tudtuk, hogy horvátul ribarnica a neve, az angol feliratot meg pont takarta egy bódé... Reggelente a tengerről megérkező halászoktól is lehet vásárolni közvetlenül, de én csak egész apró, küszszerű halakat láttam náluk, amik nem hoztak lázba, bár a helyiek vitték.
A pékségekben jók a burekek (15-20 kn), kiadós tízórait vagy akár ebédet jelenhetnek egy túrázós napon.

Strandok
Gyakorlatilag bárhol lehet strandolni a parton, de a sekély, homokos partok ki is vannak jelölve szabadstrandnak. A többi partszakasz általában sziklás, és egy rövidebb sekély szakasz után letörésszerűen mélyül. Mi főleg az ilyeneket látogattuk, mert itt lehetett a legjobban búvárkodni, itt volt a legtöbb állat. A városból indulva a legegyszerűbb és legjobb megoldást az öböl délkeleti partján álló stégek nyújtották. Ezekre teljesen nyugodtan le lehetett heveredni, lehetett napozni, búvárkodni, peczáni... Szemét gyakorlatilag nem volt, tiszta volt a víz, sok hallal. Tömeg nem volt, mivel a legközelebbi napozó a szomszédos stégen, 15-20 méterre foglalt helyet. Annyi, hogy egy-két kötelet vagy csónakot ki kellett kerülni néha, de ez nem okozott gondot.
A legjobb öbölnek egyértelműen a Rukavac település melletti Ruda-öblöt találtuk. Ez a sziget déli partján található, a falutól egy köves úton lehet megközelíteni, bizonyára ezért a turistatömegek elkerülik. Egy szélárnyékos, napsütötte öböl sziklás, de kényelmesen járható parttal és kristálytiszta vízzel, gazdag vízi élővilággal.

Ruda-öböl

Stiniva-öböl a parkolóból

A sziget leghíresebb partszakasza a Stiniva-öbölben található, ezt a helyet választották ugyanis 2016-ban Európa legjobb strandjának. A hely tényleg káprázatos, de ezt a képek elmondják. Egy elég meredek hegyoldal kiépítetlen ösvényén kell lemászni, közben mellettünk merednek az óriási sziklafalak. Maga a strandolható partszakasz kavicsos és elég szűk. A lenyűgöző környezet élvezetéből azonban ottjártunkkor jelentősen visszavett a tömeg és az általa produkált szemét, amely talán nem volt nagyobb, mint egy átlagos strandé a Balatonnál, de nekünk már átlépte az ingerküszöbünket, így aránylag hamar távoztunk. Maga a hely tehát mindenképpen megérte a látogatást, csak a strandolás nem volt nagy élmény.
Érdekes hely még a Rogačić faluhoz tartozó apró félsziget, amelyre egy sziklás földnyelven lehet bemenni. Nagyon szép a kilátás, sajátos tér-élmény ott lenni, és az öböl felőli védettebb részen búvárkodni sem rossz, viszont a nyílt tenger felőli oldalon erős hullámzással kell számolni. A hullámok sajnos sok szemet hordanak a partra, ez elég illúzióromboló. Összességében a fentieken kívül érdemes kísérletezni, felfedezni további lehetőségeket, mert nyugodt, természetközeli öböl sok van a szigeten. Egyes partszakaszok sajnos elég szemetesek, például Komizában ez.
A víz egy kicsit hűvös volt, aktívan úszni kellett, ha nem akartunk fázni benne. Ez a honlap azt írja, hogy 24 fok körül lehetett akkor.

Közlekedés a szigeten
Visen belül még gyalog megoldható, bár egy idő után unalmassá válhat, illetve néhány gyalogos túraútvonal jó lehet a hegyekben, de minden másra érdemes valami járművet igénybe venni. Szárazföldi közlekedésre legtöbben vagy a saját járgányukat hozzák komppal, vagy bérelnek autót, robogót vagy bringát. Mi bringáztunk, 3 napra 420 kn volt két tűrhető minőségű MTB bringa, de ezzel elég jól bejártuk a sziget egy nagy részét. Egyszer Dóra kereke felmondta a szolgálatot, egyszerűen szétrepedt a gumibelső, talán a felni hibájából. Szerencsére nem voltunk messze a várostól, így vissza tudtunk menni egy cserebringáért. Arra számítani kell, hogy a domborzati viszonyok miatt +100/-100 m szint nélkül gyakorlatilag sehová nem lehet eljutni a városon kívül. A csúcs nekünk az a nap volt, amikor megnéztünk egy öblöt a sziget északkeleti részén, aztán átmentünk Komizába, majd vissza - ez így +1000/-1000 fölé lőtte az aznapi szintet, miközben 30 km körüli távot tettünk meg. A várostól távol aránylag kevesen bringáztak, inkább a robogó volt a menő. Bringázásnál nagyon kell vigyázni a tüskés növényekre, mert abból elég sok van a szigeten.

Nem bírta a kerék a hegymenetet...

Nyelv
A pincérek mindenhol beszéltek angolul érthető szinten, a boltokban is általában akadt legalább egy ember, aki tudott segíteni, így nem volt problémánk.

Az emberek
Amikor az utazást terveztük, azt olvastuk, hogy Visen még nincs sok turista, mert nem rég kezdett kiépülni a turizmus. Mint megtudtuk, ez viszonyítás kérdése, Splithez képest valóban nem voltak sokan, de esténként szépen ellepte a tömeg a tengerparti sétányt. Mindenképpen pozitív, hogy láthatóan a helyiek is jól érzik itt magukat: esténként a dalmát nénik és bácsik kiülnek a padokra trécselni, nevetgélni - láthatóan itt még nem minden a turistákról szól, egyelőre. A helyiek vendégszeretetéről vegyesek voltak a tapasztalataink, néhol pozitív élményekkel gazdagodtunk, de többször éreztünk egyfajta fölényes elutasítást is, pl. bolti eladóktól.

Közbiztonság
Nem volt problémánk.

Növényvilág
Augusztus közepén, az év talán legszárazabb és legmelegebb időszakában utaztunk, így a mediterrán növényzet sokszínűségének csak halvány árnyékát láthattuk. Vis környékének nagy részét sziklás cserjés (macchia) borítja, ez váltakozik az aleppói fenyő facsoportjaival, illetve antropogén élőhelyekkel (pl. olajligetek, szőlők). A cserjésekben mindenfelé illatozik az itt őshonos rozmaring. Szintén lépten-nyomon látható jellegzetességek a szentjánoskenyérfa és a füge. Komiza felé nagyobb területen voltak aránylag természetesnek tűnő erdők, főleg a meredekebb hegyoldalakon, de ezeket csak távolról csodáltuk meg. A tengerparti sótűrő növényzet hozta talán a legjobban magát, itt több fajt sikerült virágzásban lencsevégre kapni.

A sziget jellegzetes növényzete a macchia cserjés

Senecio bicolor aggófűfaj

A szentjánoskenyérfa termését sokrétűen használják fel

Állatvilág
Főleg a madarakkal és a tengeri állatokkal foglalkoztunk. Split és Vis között a kompról oda- és visszafelé is láttunk delfint, valószínűleg palackorrút, egyszer Hvar, egyszer Split közelében, de mindkét alkalommal csak 1-1 pillanatra bukkant ki egy hát vagy úszó a vízfelszín fölé. Az élmény miatt nekem megérte végigbámészkodni oda-vissza a 2,5 órás komputat. :) Főleg, hogy láttam néhány közben mediterrán vészmadarat is. Nekem új faj volt még az üstökös kárókatona, amely néhányszor felbukkant a kikötőben, illetve a közeli kicsi szigeteken is lehetett látni sütkérező példányait. A sziget talán legnagyobb érdekessége az Eleonóra-sólyom, amivel kétszer is találkoztunk. Egyszer Rogačić környékén egész közel húzott el felettünk egy világos példány, egyszer pedig a visi kikötő felett siklott át egy világos és egy sötét példány. A környéken több sarlósfecskefaj is él, és bizony a közönséges és a halvány sarlósfecske elkülönítése feladta a leckét, mivel az erős napsütésben kicsit másképp látszanak a barna árnyalatai. Végül lett olyan madár, amit jó szívvel el tudtam könyvelni halvány sarlósfecskeként, de sokat hagytam meghatározatlanul. Havasi sarlósfecskét is láttunk kétszer a sziget déli részén. A híresen gazdag mediterrán énekesmadár faunát meglepően kevés faj képviselte. A helyi specialitások közül gyakori volt a kucsmás, ritkább a bajszos poszáta, belefutottunk néhány sövénysármányba és egyszer két szuharbújóba, de ezektől eltekintve meglepően fajszegénynek láttam a szigetet ebben az időszakban. Fakopáncsot, pintyfélét, cinegét, rigót egyáltalán nem észleltünk. Élő, szárazföldi emlőst vadon egyáltalán nem láttunk, csak elütött sünöket és patkányokat az utakon sokfelé. Az állatok felismerésében a Farkas S. & Németh Sz.: Az Adriai-tenger élővilága című könyv volt pótolhatatlan segítségünk.

Szuharbújó

Hüllők közül egy gyík, amit hegyesfejű gyíknak (Lacerta oxycephala) gondolok, minden sziklás részen gyakori volt. Egyszer találtunk egy elütött kígyót, amit ismerőseim Telescopus fallax néven azonosítottak. Az első reggelünkön két gekkó kapásból bekommandózott a lakásba. Az egyiket hamarosan sikerült kitessékelni, de a másik bebújt a falra szerelt légkondi mögé, és bizonyára ott is maradt, ki tudja meddig.

Hegyesfejű gyík

A partközeli vizekben a jobb helyeken nyüzsögtek az állatok: tengerisünök, tengerirózsák, csigák, kagylók, rákok, férgek, zsákállatok, szivacsok... Jó, persze, ezek közül sok állat helytülő, tehát nem "nyüzsög" a szó szoros értelmében - ellenben a halakkal. Komizában szert tettem egy zsebpecára, ezzel a stégekről fogtam vagy 7 halfaj kb. 20 egyedét, tehát a diverzitás elég nagy, és kimondottan látványos fajok is voltak. Egyik fogott egyed sem szenvedett láthatóan maradandó károsodást, visszaengedtem őket. Búvárkodás közben láttunk még vagy további 10-15 fajt, köztük árcsőrű csukát, csíkos tengerimárnát (Mullus surmuleutus), mindenféle apró gébet, sügérszerűségeket. Nagy élmény volt a tengeri élővilággal megismerkedni!

Lóaktínia

Barna korallsügér

Remeterák és tengerisün

Kultúra
Erre nem fordítottunk most nagy figyelmet, de az utcán jártunkban-keltünkben láttuk, hogy van néhány régi templom, egyszer belebotlottunk egy szabadtéri filmvetítésbe is. Az utcákon elég sok kézművest látni, ők méregdrágán árulják a portékájukat. Komizában van egy szép bencés apátság, illetve a két város közti nyeregben, a Hum hegyen egy kápolna. Meg úgy általában szépek az épületek, de ide elsősorban szerintünk nem a kultúra végett kell jönni, arra ott van rengeteg könnyebben elérhető mediterrán város.

kis kápolna valahol a város szélén

Összességében életreszóló élményt jelentett az út. Főleg olyanoknak ajánlom Vist, akik szeretnek a tömeges nyaralóhelyektől elszakadni, inkább romantikus és csendes, de aktív és sportos pihenésre is alkalmas helyre vágynak. Botanikus vagy zoológus szemmel is élvezhető célpont, gondolom, tavasszal lehet csak igazán pazar. Ha valakinek megtetszett a hely, vagy van további kérdése, akkor szívesen segítünk!


2017. február 27., hétfő

futóverseny a föld alatt

A cím csak részigazságot tartalmaz, ugyanis a BBU nevű szervezet által már többedszerre megrendezett futóversenynek csak egy szakasza halad a földfelszín alatt. Kb. 2,4 km-nyi.
Konkrétan egy pincerendszerben.
Egy 30 x km hosszú, részben elhagyatott pincerendszerben.
A kőbányai sörgyár alatt méghozzá.
Ahová egyébként a halandó egy évben csak néhány alkalommal juthat be.

(forrás: bbu.hu)
Ezen néhány alkalmak egyike a Föld alatti futás, melyre Peti két barátjával, Andival és Petivel mentem el. És bár a 7 km-es távra (1 kör) neveztem, de végül 21 km lett belőle :-) Elmesélem a történetét.

Andi és Peti félmaratonra jöttek. Tudták, mit akarnak: Andi a február havi félmaratonját lefutni, Peti meg eljönni vele és mozogni egy jót. 
Én is tudtam, mit szeretnék: egy távot a 7 és a 21 között. De az nem volt a versenyen. 
És még szerettem volna Andival és Petivel egy közösségi futást.
És szerettem volna körülnézni a föld alatt. 
Így aztán ezek kombinációját terveltük ki a rajt előtt: mivel külön kell rajtolnunk az eltérő nevezett táv miatt, futok egy kört magam, majd megvárom őket, és futok velük még egy kört. 14 km az már kihívás számomra. 

Úgyhogy nekiindultam a bollyal. Elég sokat futottunk a közterületeken: indultunk a Rottenbiller parkban, járdán futottunk utcákon, majd az Óhegy parkban a rektortánon, aztán visszafelé egy darabon az utcán, majd bekanyarodtunk a sörgyár (egyik) területére. Kezdett érdekessé válni a hely: látványosan régi gyárépületek, az udvarban futó sínek, kőkupacok, gépek, egy régi reménytelibb kor elhagyatottabb maradványai. Már vártam az alagutat, de addig még a gyárudvarban össze-vissza futkostunk kicsit, majd egy kapun ki az utcára, hogy aztán a Bánya utcából bekocogjunk a pincerendszerbe. 

(forrás: index.hu)
Itt aztán mintegy kétésfél km-en keresztül kanyarogtunk jobbra-balra. Irtó döbbenet ez a pincerendszer: hatalmas boltíves folyosók, málló és egyenetlen falak, rozsdálló fémobjektumok itt-ott, csöpögő víz egy csomó helyen, réges-régi kábelek, építmények és kitudjamióta porló eszközök, és járatok átláthatatlansága... Bődület! A pálya alaposan ki volt jelölve, és valamiféle világításról is gondoskodtak, kivéve ahol direkt nem: itt vaksötét szakaszokon kellett átkocogni a fény felé. Sejtelmes félhomály uralkodott, melyet részben színes lámpákkal, részben gyertyákkal, részben lézerfénnyel, részben színes ábrák kivetítésével valósították meg. 
És ott voltak a különféle ötletes installációk: a csontváz egy zongoránál (természetesen zongorajáték aláfestéssel), egy fényekből kivetített templomcsarnok (templomi zenével), úszkáló halak, zöldellő mező látványa a "kitört falon" keresztül, vámpírfej - mindez fényekből, ábrákból kivetítve. És számomra a fő attrakció: az egyik tágas átjáróban egy RedBull autó állt, tomboló zene harsogott róla a csarnokban, a falak is biztos beledübörögtek (és még ettől sem dőlt össze!), és mindez lézerfénnyel volt megfűszerezve. Irtó bulihangulata volt :-)

(fotó: T. Peti)
(forrás: bbu.hu)
(forrás: bbu.hu)
(forrás: bbu.hu)
Roppantul élveztem, és nem azért, mert hú de természetes és szép volt, hanem mert izgi és elhagyatott, és Scooby Doo, és rejtélyes, és izgi :-)

Aztán ki a napfényre, majd vissza a rajthely felé. Befutottam a célba, s 42-43 perccel a rajt után átvettem egy érmet meg egy-két enni-innivalót, azokat leadtam a ruhatárban, ettem-ittam picit, majd pozicionáltam magam, hogy lássam, ha Andi és Peti érkeznek.

És érkeztek. És becsatlakoztam. Majd együtt futottunk még egy karikát. Kellemes tempóban haladtunk, jól is éreztem magam, bár már azért éreztem a lábam izmait. 

Andi, Dia és FutiPeti fut (fotó: T. Peti)
Andi és Dia fut (fotó: T. Peti)
A pincerendszerben megint kiélveztem a kedvenc részem, a buliautós csarnokot. Meg nézelődtem körülbelül. Majd aztán kezdtem kitalálni, hogy tulajdonképpen úgy érzem, bírom én ezt még, olyan érzés, akárha bírnám még ezt a futás-dolgot. Szóval akkor miért álljak meg a 14. km után?

Így aztán ittunk egy kicsit a frissítőponton, meg ettünk egy darab banánt, és futottunk tovább. Ezen az utolsó 7 km-en már az összes kis emelkedőt megszenvedtem, és úgy éreztem, hogy ennél gyorsabban bizonyára képtelen lennék haladni. A föld alatt már nem nagyon maradt energiám a nézelődésre, most már inkább a saját kitartásomra koncentráltam. A népek igen megkoptak odalent, sokszor csak mi futottunk 4-en, merthogy eddigre egy FutiPeti nevű futótárs is a mi kis bolyunkoz csapódott. Tudtam, ha végigfutom, azt a folyamatos mérsékelt tempónak köszönhetem. És az mellesleg egy kisebb fajta csoda is lesz :-)

A föld alól kifutni (emelkedőn) igen szenved-élyes volt... Majd egy szervező közölte, hogy már csak 200 m, mire Andi begyorsított... Azt hittem, rosszul látok. Még van hozzá ereje...?? Hát volt. Itt már néhány lépéssel hátrébb maradtam. Jó volt ott nekem. 

És aztán befutottunk. 
És a lábaim nem estek le. 
Sem pedig én össze. 
Bakker, ez összességében 21 km volt!! Jó, nem a maga teljes folyamatosságában, de azért ez nekem mégiscsak egy szenzációs teljesítmény! 
:-)

Hát ilyen volt a föld alatti futás. 

2017. február 19., vasárnap

A Szent György-hegy téli arcai

Lassan kitavaszodik, uh. ideje megírnom a legutóbbi, szép havas túrám élménybeszámolóját. Sok szabadságot hoztam át a munkahelyemen idénre, az év eleji káoszban pedig szükségem volt pár nap lazulásra, amit csak Pesttől távol, legkézenfekvőbb módon otthon képzeltem el. Nagy adósságom magammal szemben, hogy téli túrán még nem is jártam a Szent György-hegyen, és még mindig vannak számomra felfedezetlen részei. Talán 2-3 éve láttam egy túrakiírást, mely szerint a hegyen 5 kápolna található, amit a kiírásban megfelelő módon végigjárva fel lehet keresni, kitűzőért cserébe. A túrát Orbán Imre állította össze, köszönet érte neki!! Link itt

És bevallom szégyenlem, tudtam ugyan, hogy a hegyen kb. 2-3 kápolna található, de leginkább csak a mindenki által jól ismert Lengyel-kápolnánál jártam többször, valamint tavaly ősszel a Szent Donát-kápolnánál, szintén eme túrakiírás miatt. A jelvényszerzés most nem motivált, a cél az volt, hogy mind az öt kápolnát felkeressem, és minél több helyen járjak.

Korán szerettem volna indulni, hogy egy kis ködös-párás időben is csodálhassam a hegyet. A hajnali indulás végül nem sikerült, de 8 óra magasságában már Kisapátiból támadtam be a domboldalt a zöld jelzésen. A ködről pedig nem csúsztam le, hisz egész nap ráült a tájra. Az első kápolnát, - a Szent Kereszt felmagasztalását - kb. 500 méter megtétele után meg is találtam. Biztos sokszor elmentem már mellette, de nekem még sohasem tűnt fel, hogy ott van, nem messze a jelzéstől... A torony nélküli kis kőkápolna környezte rendezett, egy padot azért megérdemelne a hely, hogy a közelében lévő nagy fa alatt kicsit megpihenhessen a vándor.


Az út a hegy lábánál még egész járható volt, de nem sokkal a kápolna felett éles választóvonal következett, és mint a nappalt az éjszakától elválasztó terminátor, úgy hasított végig a tájon a hó és a szürkeség világát egymástól elhatároló sáv. Innentől következett maga a csoda, hirtelen vastag zúzmara, és egyre vastagodó hólepel borított mindent, mesebeli volt a táj. Felfelé takaros pincék sorakoztak, fenséges csend és nyugalom honolt a tájon.



A jelzés a kulcsosházhoz futott be, ahol szemügyre vettem a felújításokat, csekkoltam a kékpecsétet, és egy meleg tea erejéig megálltam. Kis kitérőt tetem a jégbarlanghoz, ami most nem volt hidegebb a környezeténél, valószínűleg épp tartalékolta magába a hűs levegőt, amit nyáron majd kilehel.



A kék jelzésen haladva megfáradt bazaltorgonák szegélyezték az utat, majd a szokott lépcsőkön másztam fel a bazaltóriások közé. Kis kitérőt tettem a magányos fenyőhöz, ahonnan a legjobb kilátás nyílt a ködbe burkolózó tájra. A kék hegycsúcs jelzésen elértem az esőházat, és a lenti pihenőt.








A hegytetőn vastag zúzmara, és csodálatos hóformációk fogadtak. A padasztalnál ismét teával melegedtem, és befaltam a megszokott csúcs-csokit. A piros jelzés kissé mocorkás ösvényén, vastag hóban szánkáztam vissza a magányos fenyőhöz, útközben egy őzikével is sikerült összekacsintanom.





A bazaltorgonáknál kissé necces volt a haladás, mivel a hó alatt sunyi jégréteg lapult. A turistaháztól nem messze észrevétlenül kezdődik a sárga jelzés, amin még soha nem jártam. Nem is tudtam eddig, hogy mit veszítettem, ez egy alig járt, hullámvasutas, végig erdőben megbúvó szakasz, amin élmény volt végigmenni. Mindenhol kidőlt fák, és omladozó régi pincék. A jelzés bejáratánál amúgy kint volt a "csak saját felelősségre, nehezen járható út" tábla, azonban nem kellett vészesen komolyan venni, a kidőlt fáktól megtisztították már az ösvényt. Lefelé kanyarogva már készültem a nap második kápolnájára, az Ifyre, de legnagyobb meglepetésemre egy másikba botlottam, ami nem is szerepelt a kiírásban! Nagyon újszerűnek tűnt a kápolna, otthon utánaolvasva tudtam meg, hogy az ortodox egyház állíttatott pár éve egy kis szentélyt magának a hegy eme megbúvó szegletében. Ezek szerint már hatan figyelik a tájat.


Nem sokat időztem,hamarosan elértem az általam legnagyobb érdeklődéssel várt Ify-kápolnát, amiről annyit lehet tudni, hogy Ify Lajos, egykori fonyódi plébános építette nem sokkal a II. világháború után, és élt önkéntes száműzetésben birtokán. 1967-es halála után a kápolna magára maradt, kifosztották, és pusztulásnak indult (részletesebb ismertető a túrakiírásban). A terület kerítéssel körbevett, kapuja mellet kőkereszt feszül. A kerítésen átmászva még alig látszik a kápolna, előbb a végletekig lepusztult remetelak és egy másik épület található, amit telehordtak mindenféle lomokkal, szeméttel.... Találtam egy linket, néhány éve még sokkal szebben nézett ki a terület, amikor a túrát terveztem, arra számítottam, hogy azóta még jobban rendbe rakták, de sajnos ellenkezőleg...Így. Hihetetlen, hogy a környéken lakók szemétlerakónak használnak egy megszentelt helyet, dugig voltak az épületek mocsokkal, a berendezéseket elvitték, illetve szétverték. Felfoghatatlan, és felkavaró volt a látvány. Érthetetlen, hogy nincsen helyi összefogás a terület rendbetételére, elszomorító volt ezt a pusztulást látni. Pedig mellette pár lépésre kezdődik egy fontosabb hegyi út, egymás után sorakoznak a neves pincészetek.









Sokat elidőztem itt mielőtt tovább indultam volna. Az útról visszanézve is látványos a kis kápolna, és nem is látszódtak rajta a pusztítás nyomai. Szinte fel sem ocsúdtam a sokkból, a távoli ködben már meg is pillantottam a Lengyel-kápolnát. Ez a rész talán a hegy legfelkapottabb szelete, menőbbnél menőbb villák sorakoznak egymás mellett, némelyik teljesen tájidegen, vagy az eredetire hajazó, de abszolút műmagyar.




A kápolna csendben állta a ködöt, és mint mindig, most is gyönyörű volt, a szomszédságában lévő Tarányi-présházzal. Már órák óta jártam az utam, de egész nap nem találkoztam egy lélekkel sem, itt futottam össze először szőlősgazdákkal. Alaposan szemügyre vettem a kápolna részleteit, majd a kék jelzésen ballagtam tovább.





Már kezdtem jól odafagyódni a flaszterra, nagyjából -7-, -8 fok körül volt egész nap. Egy nagyobb, szendvicsezős-teázós pihenőt tartottam az oroszlánfejes-kútnál. Épp egy külföldi bácsika töltögette a kannáit. Amíg vagy 100 liter forrásvizet betárazott, én szépen vártam a soromat, közben szóba elegyedtünk egymással, mert remekül törte a magyart. Kiderült, hogy Szigligeten lakik, de mindig innen viszi a vizet, ez a fiatalságának a titka. A kút vízgyűjtő medencéjében pisztrángok úszkáltak, jelezve a víz valóban kiváló minőségét, és ami egyébként ebben a hidegben szinte melegnek mondható volt, jól esett inni belőle.



Kis tévelygés után folytattam az utam, beköszöntem Ágiék családi villájába, jelentem, minden a legnagyobb rendben a ház körül :) Az út egyik elágazásánál rossz ösvényt választottam, amit nem bántam meg, mert irtó hangulatos rész volt. Igazából az egész nap felüdülés volt, fáradtságnak nyoma sem volt rajtam, élveztem a hó ropogását a talpam alatt, figyeltem a táj minden apró részletét. Kicsit az zavart be, hogy a ködtől nem volt mihez viszonyítanom, nem láttam a téglagyár kéményét, ezért jócskán túlmentem. Legnagyobb meglepetésemre bazaltorgonákat láttam magam előtt, de én sem hittem el igazán, hogy egy újabb kört tettem volna meg, visszajutva a kulcsosház fölé. És valóban nem, viszont ezen a részen tényleg lenyűgöző kűzsákok találhatóak, ahol eddig még sosem jártam, nem is tudtam róla.


Egy tavaszi túrán érdemes lesz alaposabban szemügyre venni őket. A hegy északi, északnyugati felén amúgy fantasztikus mind a zöld, a sárga, és a piros jelzés útvonala, ezeken pedig szerintem nagyon kevesen járnak, hisz a kék a fő csapásvonal. Megtaláltam végül a helyes utat, ismerőssé vált a táj, mivel ezen a részen állt évekig a családunk kis pincéje, amitől néhány éve megváltak Nagyszüleim... Aszfaltos úton közelíthető meg a Paudai Szent Antal-kápolna, ami mellett milliószor elmentünk kocsival, úgy, hogy az a domboldal miatt éppen nem látszódott. A kápolna meglepőn miniatűr, mintha egy nagyobb templom kicsinyített makettje volna.


Az ide vezető úton látótávolságon belül volt a nap utolsó kápolnája is, a Szent Donát. Kicsit visszaaraszoltam az úton, és gondolkodóba estem, hogy lehetne rövidíteni, mivel a hivatalos út egy hatalmas kerülő volt, a szőlők között viszont 3 parcella mindösszea távolság. Ezen a környéken nem szokás a kerítés, a tőkék szélső során mindenféle birtokháborítás nélkül végig lehet menni. Kivéve egy helyen: a kápolnát őrző morcos bácsi telkén keresztül. Mire odaértem, akkor rémlett fel, hogy a tavalyi utam során is találkoztam vele. Az ég egy adta világon semmi baja nem lehetne a turistákkal, hiszen azok jó esetben nem lépnek a telkére. Ő azonban táblákkal felhívja a figyelmet közvetlen a kápolna mellett, hogy az ő kutyája nem éppen vicces kedvű, és nem igazán szereti a betolakodókat. Szerencsétlenségemre innen már nem vállaltam volna a kerülőt, a bácsika egyből meglátott a telke tövében. Én azonnal hoztam a legudvariasabb formámat, és átengedésért esedeztem. Az öregúr zsörtölődve ugyan, de átengedett, miközben én vagy négyszer kértem elnézést tőle. Panaszkodott a hülye tapolcaiakra, akik nem képesek megcsinálni az utat, mégis idejárnak. Nem igazán értem miért nekünk kellene megcsinálni az ő hegyi útját, és szerintem az éves látogatószám sem több 200-nál, annyira kieső helyen van. Megkérdezte, hogy honnan érkeztem, és nekem vállalnom kellett hülye tapolcaiságomat. Lekopogom, örülök, hogy átengedett, de sajnálom, hogy a vendégszeretet helyett így fogadja a turistákat, zarándokokat.


Nem is maradtam sokáig, körbejártam az aranyos kis kápolnát, és útbaeredtem a Mogyorós dűlői buszmegállónak. Nagyjából 6-7 óra alatt tettem meg a kb. 13 km-t. Ha jobban belegondolunk, akár egy 25-30 km-es túrát is össze lehet hozni egy szép tartalmas napon a Szent György-hegyen.


Sokan sokféleképpen ismerik a hegyet, én évekig jártam hozzá, mégsem ismerem eléggé. Hihetetlen sokat adott ez a nap, élmény volt minden perce, a sok új felfedezés, és az ismert tájak ezidáig ismeretlen formában történő látványa. Minden egyes alkalommal amikor hazamegyek, megcsodálom a vidéket, a vonatból meglátom a hegyünket, és érzem, hogy hazaértem, nekem ez az otthonom. Amihez hozzátartozik ennek a hegynek a látványa, amit sok ezerszer tapasztaltam már, testközelből, a kertünk végéből, vagy a város felé baktatva, nappal, és csillagos ég alatt is. Búcsúzóul egy idézet a Lengyel-kápolna faláról: